A VILÁG TÜKÖR

Meghaladni a belső-külső falakat

Mi az, ami elzár önmagamtól? Attól, hogy azt tapasztaljam meg, aki vagyok...ahelyett, akinek gondolom-érzem magam?
Ki-mi akadályozza azt, hogy egy boldog, békés, harmonikus világban éljek bőségben, szeretetben és azt teremtsem, amire vágyok?

Sokáig tartott, amíg megértettem, hogy semmi sincs kívül. Rajtam kívül. Minden bennem van. A teljes világ nem odakint van, hanem belül.
A világom nélkülem nem létezik. Pedig az elmém ezt akarja elhitetni velem, hogy létezik egy objektív külvilág, egy kőbe vésett valóság, amit mindenki ugyanolyannak, vagy hasonlónak tapasztal.
Minden alkalommal, amikor megváltoztatom egy kérdésben a hozzáállásomat, a világom reagál, és szintén megváltozik.
Ez súlyos következményekkel jár. Ha így van, akkor én teremtem a világomat, és felelős vagyok mindenért, amit teremtettem. De kinek is vagyok felelős, ki az, aki számon kérhetne? 
Mivel mindent, amit teremtettem, én magam fogom megtapasztalni – mégpedig a polaritás mindkét oldaláról – ezért csakis én vagyok, aki számon kérhetném magamat a teremtményeimmel kapcsolatban.

Na ez azért túlzás – mondhatnád. Ha mindenki így gondolkodna, anarchia lenne, senki nem tartana be külső szabályokat – főként mivel rájönne, hogy azok nélküle, a jóváhagyása, azonosulása, elfogadása nélkül nem is léteznek – és akkor hova lenne a „közös békés valóság, a biztonság”? Épp ez a bibi: sem nem „közös”, sem nem „békés”, sem nem „valóság”...”biztonságnak” pedig végképp nem nevezhető az, amit a külső szabályok tartanak fenn. Ezek az elme félelem-szabályozói, amit ha elfogadok, akkor elkezdem „kényszerből, mert biztos kötelező” alkalmazni őket, azaz beépítem a magatartásomba a követésüket, megfelelek nekik. Ebben a pillanatban azonban el is fogadtam őket, innentől rám is vonatkoznak. 
Létezik tehát egyfajta „kollektív elme”, amely "külső szabályokat" alkot, amiket követnem kellene. Ez a kollektív elme az egyéni elmék összessége, azok adják az energiát a működéséhez.
Minden hamis azonosulásom, identitásom létrehozza az elmének ezt a működését, amellyel csatlakozik a többiek szabályrendszeréhez, akik ezen identitás (nyáj) részei, és ezzel a kollektív elméhez.
Az egyik ilyen hamis azonosulásom az, hogy azt hiszem magamról, hogy egy személy, egy állampolgár vagyok, vagyis egy állam polgára.Ez valójában egy közmunkás (régen rabszolgának hívott) identitás, amire a társadalom rászoktat, beleszületünk, és az oktatással ezt az önképet erősítik bennünk. De ugyanilyen szerep a munkavállalóval-munkáltatóval, a tanulói státusszal, a tanárral, a szülővel, a házastással...stb való - örökölt és tanult mintákon alapuló - azonosulásunk.
Nos, az elmét a hitrendszereink irányítják, az aszerint teremti a valóságunkat, amiben hiszünk. Így természetes, hogy ha hiszünk abban, hogy állampolgárok vagyunk, akkor ezzel elfogadjuk az ezzel járó szabályokat, és innentől ezen identitás pályáján focizunk. Legfeljebb időnként tiltakozhatunk, hogy nagyok a terhek, az elvonások, elégedetlenkedhetünk a „rendszerrel”, javasolhatunk egy jobb rendszert, ami igazságosabban osztja el a javakat, de valójában semmi nem történik. A kollektív elme rendszerét nem érdekli a véleményünk, mert külön véleménye van:) és erőfölénnyel, azaz erőszakkal tartatja be az állampolgárokkal a szabályait. A kollektív elme az öntudatlan kezelhető arctalan nyáj (értsd: személytelen személyek tömege) fenntartásában érdekelt, mert az jól irányítható az ismert szabályokkal. Ha a nyáj elégedetlenkedik, akkor fokozza a szigort, az elvonást, rövidebbre húzza a pórázt, mert az elme az árnyék-én irányítása alatt csak a félelem és az erőszak eszközeit ismeri, és mindig hierarchiát épít.

Hol ebből a csapdából a kijárat? Most akkor van külső valóság, kényszerpálya, vagy nincs?
Is-is. 
A személyiségnek, amíg fenntartja a hamis identitását, nincs kijárata ebből a helyzetből. Ez egy olyan kijárat, amin csak akkor léphetünk ki, ha a hamis gúnyáinkból is kilépünk, és az álarcainkat (szerepeinket) a ruhatárban hagyjuk.
Persze elhagyni a „nyáj biztonságát”(ami illúzió) roppant félelmetes és őrült vállalkozásnak tűnik. Mert birka énem (elmém) egy olyan külvilág képét sulykolja, ami nyáj nélkül maga a halál. Félelmetes és tele van démonokkal, akiktől mind megvéd az „állambácsi”.
Ezt vagy elhiszem, és félek a riogatástól egy életen át, és félelmemben hűséges rabszolga maradok, vagy megnézem, hogy igaz-e. Valóban ilyen félelmetes a „falon túl”? Ez a fal-rendszer – ezzel a rengeteg szabállyal, amit mind be kéne tartanom, pedig a töredékét sem ismerem - tényleg az én védelmemet szolgálja?

Tehát megszületik bennem a döntés: megnézem, mi van a falon túl.
De hogyan csináljam?
Amerre nézek, mindenhol falak.
Az elmém azt mondja, ez lehetetlen, és elrettentő példákat mutat: olyanokat, akik megpróbálták áttörni a falat, és akik most kipreparálva bűnbakként ott díszelegnek a falra tűzve.
Hát ez elég sokkoló látvány. Végül is minden kor elégette a maga eretnekeit..miután megkínozta őket. Ez öngyilkos vállalkozásnak tűnik.
Erre nem mehetek.
De nem is maradhatok többé ebben a bizonytalanságban. Én nem erre születtem, nem lehet ennyi az élet. Egyre rosszabbul érzem magam, valamit tennem kell.

Egy csendes pillanatban egyszer csak meglátom....a falamat belül....magamban. Abban a pillanatban megértem, hogy a külső fal csak vetület. A belső falam tükröződése, ami félelmetesen visszatart attól, hogy az elmém működését megvizsgáljam, megkérdőjelezzem. Mert ezt az elmém vetíti, aki abban hisz, hogy az a túlélésem záloga, hogy a nyájban maradok, annak szabályai alatt. Vetített valóság, illúzió, amit csak azért érzékelhettem valóságosnak, mert hittem benne. Ez azonban csak az elme túlélése, nem az enyém.
Aki eddig az elmét kezelte, irányította, az a hamis identitásom volt, amivel azonosultam. Ő pedig az elme segítségével szépen felhúzta a falaimat, hogy „biztonságban” legyek. Azt állítja, hogy a falon kívül nem lennék biztonságban.
Nos, hazudik. Ez van. Védi az építményét, az állását, a pozícióját, ezért hazudik. Ez a természete:)

Most minden igazságtalan élethelyzetem mögött megláthatom a belső hazugságomat,amit az árnyék-énem bent mantráz, amit elhittem. Nincs olyan borzalmas helyzet, ha érzékenyen érint, amiben ne láthatnám meg a teremtményemet, és olyan szörnyű TE, akiben ne láthatnám meg az ÉN-t. Ezért nincs okom panaszra, abbahagyom mások hibáztatását, az ítélkezést, és egyre mélyebben megismerem a belső működésemet.
Már nem akarok elmenekülni a világ nehézségei elől, hanem valódi kihívásokként élem meg őket, amiket nem legyőznöm kell, hanem szembenézni velük, mert pont azt mutatják meg, hol hozok létre akadályokat.
Megszűnt az elutasítás bennem, megszületett a valódi elfogadás, ami nem beletörődés, hanem a felismerésből születő „minden rendben van” érzése.
Megtapasztalom, hogy a világ nem ellenség, hisz nincs is olyan, hogy tőlem független világ. Ha ellenséges velem a világ, akkor én vagyok ellenséges magammal, és elég belül letennem a fegyvert, ha felderítem a játszmámat.
Igazi hatalmam lehet a világom felett. Ez óriási szabadságélmény.

Már tudom a megoldást.
Nincs más dolgom, mint lebontom a belső falamat, amit a hamis identitásom épített, és  ezeknek az árnyék-éneknek (azonosulásoknak) is búcsút mondok.
Ha pedig belül nincs fal, akkor kívül sincs, hiszen a világ tükör.

Ezt belátva megértem, hogy nincs dolgom a „rendszerrel” odakint. Sem azzal, hogy megjavítsam, sem azzal, hogy fejet hajtsak neki, üzleteljek vele, vagy éppen letiltakozzam, ellene forduljak. Ahogyan a belső hamis azonosulásaimnak búcsút mondok, úgy tűnik el a világomból a „rendszer” a maga külső kényszereivel együtt.
Az én világomban egyszerűen nem létezik.
Az én elmém irányítását visszaveszi az EGYÉNiségem, az a tudatosság, aki vagyok a megszűnő árnyék-énem kezéből, és ezzel lecsatlakozik a kollektív elméről, annak a korábbi öntudatlan működéséről is. Szerződést bontok.
Többé nem vagyok egy állam polgára, alattvalója, sem a személy, aki az anyakönyvi nevén az államadósság fedezete. Többé nem a szerepeim vagyok, hanem az vagyok, aki ezeken túl VAN, létezik. Akinek nincs szüksége külső engedélyre a létezéséhez, sem mások által hozott szabályokra. A tudatosságom, aki irányítja az életem mindig pontosan tudja, mire van szükségem, hogy viselkedjek. Vége a gyámságnak, a gyermekkornak.
Nem kérem meg a Pásztort, hogy engedjen el a nyájból, mert nincs szükségem az engedélyére. Azért hagyom el a nyájat, mert már nem vagyok birka, és ezt az életemmel bizonyítom, nem egy papírral.
Teljesen közömbös, hogy mit gondol erről a Pásztor. Már nem félek tőle, mert nem vagyok játszmában vele. Nincs hatalma a tudatosságom felett, aki vagyok.
Visszavettem az életem irányítását. Minden pillanatban én döntök, és nem hiszek a kényszerekben.
Már tudom, hogy a hiány is egy mesterségesen keltett illúzió. Tudom, hogy bőség van, amelynek elválaszthatatlan része vagyok, és ha hagyom – nem akadályoznak a falaim – akkor az hozzám áramlik, abban, mint egy óceánban fürdök.
A lehetőségek óceánjában.
Mindegy mit vetít a kollektív elme, az én világomban mindig minden VAN. Többé nem hiszek a NINCSben.
Álomnak tűnik? Pedig ez a valóság. Amit eddig éltünk, életnek hittünk, az volt az álom...sokak számára rémálom. A falaink mögött aludtunk, míg az árnyékunk az elménket birtokba vette, és szépen mérleghintázott fel-le-fel-le...ringatott bennünket, hogy mélyen aludjunk:)

AZ ELME MÉRLEGHINTÁJA

Megtapasztaltam, hogy mindegy, hogy az elme-hinta melyik végén ülök. Ez a mérleghinta folyamatosan ismétli a mintát fel-le-fel-le.....a végtelenségig..egyre nagyobb mélységekbe taszítva és egyre nagyobb magasságokba emelve.
Amikor alul-értékeltem magam, mindig megjelentek a világomban a magukat felül-értékelők, és fordítva...ültünk a hinta két végén, és hintáztunk, játszmáztunk, drámáztunk.
Rájöttem lassan, hogy a negatív elmeprogramjaimra nem a pozitív elmeprogram a válasz, mert az ugyanazon polaritás két vége, és játszmában tart akkor is, ha nem a kellemetlenebb „túl kevés” hanem a kellemesebbnek tűnő „túl sok” van éppen soron. Ezért nem tartós a „spiri technikák” hatása, és ezért van az a rövid távú rózsaszín életérzés tőlük, mert átbillentenek a lentből a fentbe, de aztán jön megint a zuhanás. ..és ismételhetem újra a „technikát”..vagy egy másikat. De még mindig ugyanazon a hintán vagyok.

Most eljött az idő, hogy felébredjek ebből az álomból, leszálljak az elme mérleghintájáról, beszüntessem a játszmákat az életemben, lebontsam az elkülönülésem falait, hogy felébredjen bennem az, aki vagyok, az az EGY, és ezzel helyreállítva magamban az EGYséget visszatérjek EGYÉNiségként az EGYbe.

Forrás: Zoé - http://magunk.hu