Feldmár András: Miért fontos a beszélgetés?

Az elismert pszichológus-terapeuta a HVG Extra Pszichológia Magazin rendszeres szerzője, ebben a videóban arról beszél, hogy miért fontos és miért veszélyes az őszinte beszélgetés. Feldmár András munkássága során arra keresi a választ, hogyan tudnának a lélek és tudat sebeitől szenvedő emberek az orvos-beteg reláció kiszolgáltatottsága helyett élő, szeretetteli kapcsolatokból erőt merítve meggyógyulni. Feldmár a mai napig aktívan dolgozik terapeutaként, tanít, illetve számos szervezet számára végez tanácsadói munkát. Rendszeresen jön Magyarországra, ahol a Feldmár Intézet szervezésében előadásokat tart, csoportokat vezet. Feldmár András rendszeresen ír a HVG Extra Pszichológia Magazinba szerzőtársával Büky Dorottyával könyveit itt találod: https://hvgkonyvek.hu/szerzo/feldmar-...

Bátorság nélkül semmi nincs - Feldmár András

Az őszinteség nagyon fontos minden kapcsolatunkban, ehhez nem kevés bátorság kell. A videóban Feldmár András arról beszél, hogy miért érdemes magadat adnod, és miért mutasd meg rögtön a legelején a legrosszabb oldalad?

Feldmár András - Közelség, távolság az intimitás határai

Miért hagyjuk, hogy mások megnyomorítsák az életünket? Az egészséges önzésről beszél Feldmár András pszichológus

Valahogy “divattá” vált önzetlennek lenni, de a végsőkig. Az egy dolog, hogy adunk kaját egy hajléktalannak, ötvenötödszörre is elmondjuk ugyanazt türelmesen a gyerekünknek, eltűrjük, hogy a házastársunk, apánk, anyánk időnként kigúnyol, elveszi az önbizalmunkat, de valahogy nem szabtunk ennek határt. Ér elválni, ha a másik megcsalt? És akkor, ha csak szimplán nem tudod elviselni?
 Milyen mély a lelkiismeretfurdalásod, ha ilyenkor beadod a válópert, vagy nem adod oda a kajád, mert egész nap azt vártad, hogy megehesd, ha ötvenhatodszorra már elkiabálod magad és kimész öt percre levegőzni? Ha visszaszólsz a szüleidnek, urambocsá’ elköltözöl, ha megakadályozod, hogy megüssenek? Meddig kell tűrni? Ezekre a kérdésekre segít választ találni Feldmár András pszichológus.

"Az élet gyakran hoz minket elviselhetetlen helyzetbe. Vannak dolgok, amik annyira fájnak, hogy az ember még azon is elgondolkodik, hogy inkább feladja. A kutatók és orvosok, nem tagadják, hogy a test és lélek egyetlen rendszert alkot. A betegségek származhatnak lelki eredetű problémákból, és azok akikben erős az élni akarás, gyorsabban gyógyulnak fel bajaikból. Ha valakit olyan trauma ér, amivel egyedül nem tud megbirkózni, rövid időn belül megbetegszik. Ha úgy érzi, hogy nem akar többé ebben a világban élni, közel egy év alatt akár halálos stádiumig ronthatja saját állapotát.

Nem engedhetjük el a gyeplőt. Még a legrosszabb, legelkeserítőbb pillanatban is emlékeztetni kell magunkat arra, hogy van miért továbbmenni. Hogy élni akarunk. Az akarat persze önmagában kevés. Meg kell küzdenünk a letargiával, vissza kell szereznünk az életkedvet. Persze mondani könnyű, megtenni nehéz. Főleg egy olyan világban, ahol lépten-nyomon szegénység, szenvedés, egyenlőtlenség, gyűlölet és harag vesz körül bennünket. Ezért fontos, hogy kitörjünk az ártó, bántó környezetből. Nem szabad benne maradni egy olyan helyzetben, kapcsolatban, ami beteggé tesz. Akkor sem, ha az illető a párunk, családtagunk, férjünk. Elsősorban magunkért tartozunk felelősséggel, csak azután segíthetünk másokon, ha saját életünk, a mi irányításunk alatt áll.”

De megváltozik – azt hiszem, ez az a mantra, amivel mindannyian áltatjuk magunkat. A holnap mindig tiszta, talán alszunk egyet, és holnap már jobb lesz, történik valami csoda, és a másik nem lesz olyan, amilyen eddig volt. Csak az a baj, hogy az esetek többségében ez a csoda soha nem jön el.

“Fel kell tenni és meg kell válaszolni a legfontosabb kérdéseket: Aki bánt, nyomaszt, visszahúz, zsarol, az miért változna meg? Miért várok arra, hogy megváltozzon? Miért remélem, hogy minden jobb lesz, és nem bánt többé?Ennek az esélye vajmi kevés. Nincs mire várni, az idő elrohan mellettünk, nem szabad olyan kapcsolatokra, olyan emberekre pazarolni, akik nem szeretnek minket. Nem élhetünk olyan környezetben, ahol azt hazudják, hogy nincs választásunk, nem vagyunk szabadok… Ahol az egyenlőséget még hírből sem ismerik, ott egyértelműen zsarnokság uralkodik. Meg kell érteni, hogy akit bántanak, azt nem azért bántják mert rossz, vagy mert megérdemli. Azért bántják, mert nem a megfelelő ember mellet és nem a megfelelő kapcsolatban él. Aki megengedi, hogy bántsák azzal olyan trauma történt, amit nem tudott feldolgozni. Ezért lehitte, hogy nincs joga szabadon élni.”

Persze ahány ember annyi probléma. Mindenkinek más akadályokon kell keresztülverekedni magát, így nincs általános recept. Sokan ütköznek olyan akadályokba, amit át akarnak lépni, csakhogy nem tudják hogyan tegyék. Sőt vannak akik azt sem tudják, mi az akarat. Vannak, akiket gyerekkorukban annyira nyomtak hátulról, hogy nem tanultak meg maguktól előrelépni. Felnőtt korukra sem találnak igazi motivációt. Anyu és apu segítsége nélkül nem látják a helyes irányt.De ilyen probléma még a súlyos megfelelési kényszer, az elérhetetlen ideák, a bűntudat, amelyek  elnyomhatatlan zsarnokként báboznak életünkkel, irányítják minden döntésünket. Fontos, hogy felismerjük ezeket a programokat, majd megtanuljunk túllépni rajtuk. Felismerjük őket működés közben, és a tettenérés pillanatában valami módon kitépjük magunkat irányításuk alól.

Ez nem önzőség. Nem önzőség kilépni a szarból, hátrahagyni azokat az élethelyzeteket, amik ártanak és megnyomorítanak. Az idő szorít, nem szabad röpke életünk egyetlen napját sem olyasmire, vagy olyasvalakire pocsékolni, aki nem segít, nem épít. Csak egy életünk van. Ebben a formában, ebben a testben, ez a lélek, ezzel a tudattal egyetlen egyszer él csupán. Tartozunk magunknak annyival, hogy nem pocsékoljuk el azt, ami megadatott.”

Forrás: Tudnodkell

Rossz gyerek nincs. Rossz iskola van! – Interjú Feldmár Andrással

Feldmár a szabadság kortalan gerillaharcosa. Erre jöttem rá, amikor beszélgettünk. Bár néhány kérdésben nem értek egyet vele, hiteles a jelenléte: úgy tűnik, ő meg is valósítja azt, amit hirdet: egy életet, amelyben folyamatosan lehet azt választani, amit szeretnénk. Terápiáról, pszichoszomatikáról, gyereknevelésről, szeretetről beszélgettünk és persze szabadságról, szabadságról meg szabadságról.

anyámborogass: Mennyiben más hozzád menni, mint egy „klasszikusabb” terapeutához? A te pszichoterápiás gyakorlatodat általában úgy határozzák meg, mint ami eltér az átlagtól.

Feldmár András: Remélem, nem vagyok azért annyira különleges, és sokan gondolkoznak hozzám hasonlóan. Az én meggyőződésem szerint a pszichoterápia nem az orvostudomány egy ága, mert ebben nincs és nem is lehet elmélet, ahogy nincs előre meghatározott séma sem. Itt nem egy házról beszélünk, amit egy előzetes terv alapján megépíthetünk. Az emberek jelentősen különböznek például a házaktól, mert senki nem születik cédulával a lábujján, amelyik megmondaná, milyennek is kell majd lennie. És mivel nincs egy kész terv, ezért például nem is akarom megépíteni vagy megszerelni az embereket, hiszen nem vagyok építész, autószerelő, és egyébként orvos vagy tanító sem.

Sokakkal szemben úgy gondolom, ha valakivel baj van, az nem belőle származik, hanem a közte és a többi ember között kialakult viszonyból. Vagyis ha bárki bejön hozzám, arra figyelek, hogy mi van közöttünk, mi nyilvánul meg a kapcsolatunkban. Biztos vagyok abban, hogy aki szenved, azért teszi, mert bántották, nem azért, mert őrült, még ha ez utóbbit könnyebb is elhinni a környezetének, hiszen nem kell foglalkozniuk azzal, hogy az illetőt mi zavarta meg, mi taszította ebbe az állapotba.

Egy úgynevezett elmebetegség, pszichózis vagy zavart viselkedés esetében egyébként két lehetőség áll fenn: vagy van egy orvosi probléma, például egy daganat, tumor, amit kezelni kell, és elmenni neurológushoz, vagy az illetőnek nehézségei támadtak az élettel. Erre való a pszichoterápia.

Akárcsak a buddhistáknál, a fontos ebben az esetben az, hogy a szenvedő megismerje, elfogadja és szeresse magát, és minden energiáját arra fordítsa, hogy egy olyan környezetet teremtsen magának, ami kiegészíti őt. Vagyis: a környezetedet változtasd, ne magadat. Itt téved például a nyugati pszichológia, amikor tévesen azt hiszi, hogy mindenkinek magán kell dolgoznia. Hiszen a környezetet és a viszonyokat kell megváltoztatni.

anyámb: Mégis vannak olyan betegségek, amelyek genetikailag öröklődnek. Szerinted ezekben is a környezet hatásait kell keresni?

F. A.: Egy skizofrénnek lehet, hogy genetikai hajlama van a betegségre, de a környezet is kell, hogy erre ráerősítsen, és a betegsége „kibontakozzon”. Bateson és Laing szerint ebben nagy mértékben „segíthet” egy olyan anya, aki az egyik kezével távolít, a másikkal magához hív. De tény, hogy vannak gyerekek, akik találnak kiutat a kettős kötésből, és nem lesznek betegek vagy zavartak.

Azért nehéz erről közösen gondolkodni, mert – nyilván – nincs olyan anya, aki szívesen vállalná a felelősséget azért, hogy a gyermeke megőrült. És vigyázni is kell, hiszen elképzelhető, hogy tényleg nem felelős. Nem kizárt, hogy a gyereke megőrült volna, akármit csinál az anyja. Ez a pszichoszomatikában ugyanígy érvényes: ha megtudom, hogy rákos vagyok, tökölhetek sokat, hogy mit csináltam rosszul, hogy hogyan okoztam ezt a rákot magamnak, de elképzelhető, hogy egy időzített bomba volt, ami kirobbant volna mindenképpen, akármit teszek.

anyámb: Ezt nagyon felszabadító hallani. Sokan építenek arra, hogy a daganatos vagy más betegségeket kizárólagos lelki tényezők okozzák.

F. A.: Igen, de ez hülyeség! Susan Sontag írt egy könyvet akkor, amikor rákos lett, és ebben megfogalmazta, hogy senki ne mondja neki, hogy ő az oka a betegségének. Gyakorlatilag mindenkit elküldött a francba. Elmondta, hogy a TBC-vel kapcsolatban is rengeteg elmélet terjengett korábban arról, hogy milyen lelkű ember kapja meg könnyebben, de amikor kiderült, hogy egy baktérium által terjed, megszűntek a teóriák. Sontag szerint ha majd megtudjuk, mi a rák, teljesen másképp fogunk gondolkodni róla.

Karl Menninger leírja, hogy minden betegségnek van egy pszichoszomatikus komponense, ami lehet nagyon kicsi és nagyon nagy is, de sosem tudjuk pontosan, mekkora. Mindig jó, ha érdekel, hogy van-e valami, amit megváltoztathatok az életemben, hogy felgyorsítsam a gyógyulást, vagy elkerüljem a megbetegedést. Ez fontos és nagyon is legitim érdeklődés, és teljesen más, mintha valaki kívülről rámtör, és azt mondja, hogy én okoztam magamnak a daganatot.

anyámb: A depresszió viszont szerinted nem létezik…

F. A.: Igen, ezt a gyógyszergyárak találtak ki az ötvenes-hatvanas években. Többmillió dolláros üzlet! Egy egzisztenciális problémát betegségnek nyilvánítottak! A depresszió a reménytelenség, az az állapot, amikor az életemben nem sikerülnek a dolgok,és úgy látom, nincs is esély arra, hogy sikerüljenek. Van rá egyébként egy recept: legyen egy személy elnyomott helyzetben, tiltsuk be, hogy beszéljen az érzéseiről és a vágyairól, és máris megkaptuk az úgynevezett depressziót. Ha így nézem, ’56 előtt az egész ország depressziós volt: mindenki sírt a sörébe, de nem beszélt, mert ha megtette, elvitték. Mindenki rab volt, senki nem volt szabad.

Ha valaki a depresszióra gyógyszert szed, hirtelen az addig fontos dolgok, amelyek nyomasztották, már nem nyomasztják többet, hiszen elvesztik a jelentőségüket. Vagyis már nem zavar, hogy nem tudom megválasztani a környezetemet, a körülöttem levő embereket, hiszen mindez jelentéktelen. Ezt teszi az antidepresszáns, és kiszolgálja a diktatúrát, hiszen a gyógyszert szedő már nem harcol tovább a céljaiért, például a szabadságért, bár nem is szenved a hiányuktól. Egy börtönben bevennék akármennyi antidepresszánst, hiszen nem tudok semmiben választani, na, ott adhatják a gyógyszert.

anyámb: Tényleg bevennéd?

F. A.: Be.

anyámb: Egy börtönben nem tudnál valamiféle szabadságot megvalósítani magadnak?

F. A.: Hát hogy tudnék?

anyámb: Egy belső szabadságra gondolok.

F. A.: De ez őrültség! Azt a képzetet kelti, hogy létezhetek kapcsolatok nélkül.  Pedig a szabadság az, hogy ha rájövök, a családommal már nem akarom fenntartani a kapcsolatot, akkor továbbléphetek. Alapíthatok egy új családot például. Ezt a börtönben nem tudom megcsinálni. Az, hogy meditálok, és végül bárhol boldog tudok lenni, jól hangzik, de valójában őrület. Ilyenkor a szellemi fejlődést arra használjuk, hogy a zsarnoki rendszert elviseljük. Hát, köszönöm, nem. A szolidaritás, az összefogás és a szabadságért való harcolás jobb a léleknek, mint az antidepresszáns.

anyámb: A meditációnál is jobb?

F. A.: Igen. Az csak öregeknek való. Indiában például az emberek dolga a családalapítás, családfenntartás, a szegények befogadása, a gyerekek felnevelése. Amikor a gyerekek felnőttek, akkor kezdenek meditálni. Teljesen új jelenség, hogy átugrunk azon az életszakaszon, hogy harcolunk a fontos dolgokért, helyette pedig ülünk, és nézzük a falat. Lehet, hogy ezt most meg tudjuk engedni magunknak, de száz évvel ezelőtt nem tudtuk.

anyámb: Hogyan segítesz annak, aki terápiára jár hozzád?

F. A.: Először is bátorítom, hogy ne dőljön be a félelmeinek. Hogy tudja, melyik a félelme által érzékelt világ és melyik a valóság. Ráveszem, hogy gyakorolja a bátorságot. Mert lehet félni, és mégis megtenni azt, amit akarok. A félelem nem kell, hogy része legyen az elhatározásainak.

Másrészt teret adok neki. Hiszen sokan hontalanok: nem szeretnek otthon lenni, nem bírják azt a helyet, amit egyébként otthonnak neveznek. Én igazi otthont adok nekik arra az órára, amikor hozzám jönnek. Nálam nem kell szégyellniük magukat, és ez nagyon felszabadító. Átlépni a szégyen köréből a szeretet körébe óriási lépés.

Harmadikként pedig demisztifikálok. Vagyis nem hiszek abban, hogy a dolgok történnek, sokkal inkább abban, hogy emberek tesznek dolgokat. Ezért ráveszem a hozzám érkezőket, hogy nézzük meg, hogyan bántak vele, vagy ő hogyan bánt másokkal. Mert nem tudunk boldogok lenni úgy, hogy rosszul bánnak velünk vagy mi rosszul bánunk másokkal, ezt Arisztotelész is megmondta.

A gyerekek azt hiszik, hogy azért érzik rosszul magukat, mert ők rosszak. Nekik is tudtukra kell adnunk, hogy valójában azért érzik rosszul magukat, mert rosszul bántak velük otthon vagy az iskolában. Hiszen rossz gyerek nem születik. Csak sajnos a gyerekek sem akarják tudni, hogy bántják őket, mert akkor meghasadnának, meghalnának: azok ellen kellene fordulniuk, akiket szeretnek. Sokan még felnőtt korukban is eltűrik a rossz körülményeket, mert azt hiszik, hogy ha majd jobbak lesznek, jobban is szeretik őket.

anyámb: Mit gondolsz azokról a gyerekekről, akiknek tanulási nehézségeik vannak, adhd-juk, aspergerük van, és nem azért, mert a szüleik valaha is rosszul bántak volna velük?

F. A.: A tanulási nehézség egy nagyon káros címke. Attól, mert valaki egyszer kitalálta, hogy minden hatévesnek iskolába kell mennie és ugyanazt kell tanulnia ugyanazokkal a módszerekkel, mint a többieknek, ez nem lesz igaz. Minden gyerek más! Ha odafigyelnénk a gyerekekre és nem azt akarnánk, hogy ők figyeljenek ránk, nem lennének tanulási problémák.

Persze vannak diagnózisok, vannak a zavaroknak nevei, címkéi, de ezek lehet, hogy legkevésbé sincsenek segítségünkre. A legfőbb kérdés, hogy milyen környezetben érezné jól magát például az aspergeresként címkézett gyerek vagy az adhd-s gyerek. Lehet, hogy lovak között vidéken például tökéletesen boldog volna. Szerintem, ha az egész családot kell ehhez átmozgatni, azt is meg lehet tenni. Én is megmondtam a fiamnak annak idején, hogy addig megyünk, amíg nem találunk egy olyan iskolát, ami neki megfelel. Ha egy másik országban, akkor ott. Egy helyet, ahova örömmel mehet.

Nem tehetjük meg a gyerekünkkel, hogy minden reggel elküldjük őket a börtönbe! Hát hogy szeresse így a szüleit? És ha megmondja, hogy nem akar odamenni, akkor még nagyobb a baj, hiszen a végén azt hiszik, valami nincs rendben vele, és elküldik a pszichológushoz, miközben az iskola rossz.

anyámb: Te a szabadságnak nagy harcosa vagy…

F. A.: Szerintem amíg meg nem halok, minden percben el akarja venni valaki a szabadságomat. Mindenkiét. Élvezni kell az érte való harcot, mert ez adja az élet élvezetét. Egy örömteli harc, amikor boldogan igent mondok arra, amit akarok és még boldogabban nemet arra, amit nem akarok.

Emellett meg kellene tanulnunk nem szenvedni. Persze előfordul, hogy el kell tűrni valami rosszat, például egy ostrom vagy háború idején. De sokszor egyáltalán nem szükséges. Miért tűrje el a feleség, hogy a férje szeretkezzen vele, amikor ő unatkozik, és csak arra gondol közben, hogy mikor lesz már vége? Miért nincs bátorsága azt mondani, hogy vagy csináljuk ezt másképp, vagy hagyjuk abba?

anyámb: Adódhatnak olyan helyzetek, amikor az, amit éppen nagyon szeretnék, nem megvalósítható. Például amikor kicsi gyerekem van.

F. A.: Szeretetből lemondani valamiről vagy odaadni magam valakinek, az teljesen rendben van. Szabadon igenis odaadhatom magam a gyerekemnek, de félelemből vagy szerepjátszásból nem érdemes.  Aki szerepet játszik mint anya, nagyon boldogtalan lesz, mert leköti a gyerek, de aki szereti a gyerekét, az észre sem veszi a nehézségeket, vagy éppen tudja, hogy mennyi a kapacitása, és mert szereti a gyerekét, vigyáz magára, továbbá beszervez más családtagokat, barátokat, hogy a gyerek ott lehessen, ahol valakinek van energiája vele lenni.

anyámb: Sokan félnek attól, hogy nem elég jó anyjai a gyerekeiknek.

F. A.: A szeretetnek az a karaktere, hogy sosem tökéletes. Mindig lehet jobban szeretni, mint ahogy most szeretek. Ehhez hozzá kell szokni. Winnicott mondta egyébként, hogy nem segít senkinek, ha jó anyát játszunk, mert a gyereknek egy tökéletlen, de valódi, spontán anya sokkal megfelelőbb, mint egy színészkedő. Az anya legyen önmaga, ez a legfontosabb, és ez nagyon felszabadító. A gyerek is meg tud bocsájtani a szüleinek, amikor nem tökéletesek, hiszen nem tökéletesnek kell lenni, hanem kommunikálni kell.

anyámb: Neked sikerült megbocsátani a szüleidnek?

F. A.: Persze. Azt csinálták, amit tudtak. És ez mindig így van. Ha eljönnél hozzám, és elmondanád, mit tettek veled a szüleid, akkor komolyan együtt éreznék veled, és fontosnak is tartanám, hogy megsirasd mindazt a sérelmet, ami ért.

De ha később a szüleid is eljönnének hozzám, velük is együtt éreznék, hiszen valószínűleg ők is szenvedtek, nekik is voltak szüleik, és ha valahogy bántottak téged, akkor ők is bánták, mert nekik is fájt, hogy a veled való kapcsolat nem alakult jól. De egyvalami fontos: nem a te felelősséged az, hogy rosszul bántak veled. Ezért ők a felelősek. Mert a gyerek soha nem felelős. 

anyámb: Hogy tanulhatjuk meg jól szeretni a gyerekeinket?

F. A.: Ez elhatározás kérdése. Sokat segít, ha együtt vagyunk valakivel, aki ezt jól csinálja. Nekem nagyon jelentőségteljes volt az az év, amit a mesteremmel töltöttem.Jobb, ha tudjuk, hogy azt tanuljuk a szüleinktől, ahogy a világban vannak. Nem azt, amit mondanak. És a mi gyerekeink is ezt tanulják tőlünk.

---

Feldmár Andrással júliusban lehet találkozni a következő programokon:

Feldmár András: Miért nem vagy leszbikus?

július 19., 18:00-21:00

Bijó Energiaközpont, 1135 Budapest, Róbert Károly körút 98-100.  

Feldmár András: Akarat és odaadás

július 20-21., 18:00-20:00

Balassi Intézet, 1016 Budapest, Somlói út 51. 

Vasjankó – Workshop Feldmár Andrással, csak férfiaknak!

július 21-22., 9:00-15:00

Feldmár Intézet, 1084 Budapest, Rákóczi tér 2. 

Filoterápiás műhely Feldmár Andrással

július 23., 18:00-20:00 

Feldmár Intézet, 1084 Budapest, Rákóczi tér 2.

Feldmár: „Ha nem most, akkor mikor?”

Megszégyenített gyermekek, szeretettől rettegő, mazochista felnőttek, és a meg nem élt pillanat: Feldmár András legutóbbi előadásán újra ébresztőt fújt.

„Ha én nem állok ki magamért, akkor ki fog értem kiállni? Ha én csak magamért fáradozom és állok ki, akkor mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” 

Feldmár András az ókorban élt talmud mester, Hillél által megfogalmazott három kérdésére építette legutóbbi előadását, melyet Most vagy soha! címmel hirdettek meg. A terem zsúfolásig telt, ezerötszáz ember volt kíváncsi a kétestés előadására, ahol a megfoghatatlan idő, a félelmetes szeretet és az életet felemésztő szégyen került a kíméletlen őszinteségű terapeuta virtuális analízisének középpontjába.

Fotó: Feldmár Intézet

Ki lehet értem, ha én nem vagyok magamért? 

Feldmár egy fájó igazsággal indít: soha senki nem tudja, hogy mit érzel, ha én hozzád érek, nem fogom tudni, hogy közben te mit érzel. Egyedül vagyunk. Csakis a magunk élményeit tudhatjuk. Te mesélhetsz a saját élményedről, de én soha nem fogom érteni. Én magam lehetek az egyetlen, akit belülről ismerek. Komolyan kell hát vennem saját magamat. 

Gyerekként az ember még tudja, mi jó neki, mi nem, mit akar, mit nem… Aztán idővel, a különböző társadalmi hatások, a szülők, később a tanárok fosztják meg ettől a képességétől. 

– Meleg van itt! – mondja a gyerek.
– Hülye vagy? Itt nincs meleg – vág vissza a szülő.
Elég a legegyszerűbb mondat, és a gyermek elszégyelli magát, mindenható szüleinek elhiszi, hogy nincs is meleg, és tényleg hülye – és szépen elkezdi elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. A gyerek megtanulja nem elmondani, hogy mit szeretne, elkezd hazudni, hogy megvédje magát.Azért hazudik, mert azt tanulja, hogy saját igazsága nem elég jó. Azt mondja, amit a környezete, a szülei hallani akarnak. Miért tesz ilyet? Azért, mert egy gyermek számára fájdalmas a felismerés, hogy a szülei nem a barátai. Nem is akar tudomást venni erről, a szülő védelmében inkább elhiszi, hogy ő a rossz. Ha elfogadná, hogy a szülei nem veszik komolyan, azzal szülei ellenségekké válnának. De a gyerek nem akar szembesülni azzal, hogy a szülei nem a barátai, inkább elfedi azt, ami nyilvánvaló. 

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az az ő saját vágya?

Ha én csak magamért fáradozom és magamért állok ki, akkor mit érek én?

Hillél második kérdése arra világít rá, hogy emberi kapcsolatainkban mi magunk hol foglalunk helyet, a ranglétra hányadik fokára helyezzük saját személyünket? Előbb magunkra kell vigyáznunk, utána másokra! A sorrend fontos, előbb én, utána a többiek. Ha a sorrend megfordul, az ember soha nem talál rá a boldogságra. Hamupipőke például nem tudta beteljesíteni vágyait, kellett neki egy tündér (terapeuta), aki azt mondja: Menj és táncolj! Dögöljenek meg a randa nővéreid! 

Fontos, hogy a másik segítését ne keverjük össze az önfeláldozással; attól ugyanis, hogy az ember jó önmagához, azt teszi, ami a saját vágya, még marad energiája, hogy a másikat támogassa, segítse. Nem kötelező feláldozni az életünket, de így tenni könnyebb. Milyen gyakran hangzik el emberek szájából a mondta: Én azért vagyok itt, hogy a vágyaidat beteljesítsem! – Ez nem más, mint színtiszta önfeláldozás, sőt mazochizmus. Kinek jó ez? Mit érünk azzal, ha halálunk után azt mondják rólunk, milyen jó ember volt szegény.  

Mire jó, ha feláldozzuk magunkat? 
Semmire! 
Felelőtlen az, aki nem vigyáz magára. 
Aki nem így él, az fél!

Ha nem most, akkor mikor? 

Az ember azt hiszi, hogy ráér. De mi van, ha két perc múlva meghalunk? Márpedig a halál bármikor utolérhet. Miért olyan nehéz hát élni? Jól élni? Önmagunkkal jóban lenni? Mert félünk. Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e:

– Még szeretsz?
– Igen!
– Még mindig szeretsz?
– Igen! 
– És most? Most is szeretsz?

Ha szeretve vagyunk, rettegünk attól, ha már nem szeretnek. Ez egy függőségi állapot, a függés azonban nem negatív. Elvégre függünk a levegőtől, a víztől is. Függeni nem tragikus.
A szeretettől sokszor azért is rettegünk, mert a Szeretlek! mögött gyakran érezzük, valamit akarnak tőlünk. A feltétel nélküli szeretet önzetlen, ha szeretlek, akkor adni akarok, azt akarom, hogy neked jó legyen, ezért cserébe nem várok semmit.

De nemcsak ettől félünk, félünk kimondani, mit akarunk valójában, félünk, hogy akkor már nem fognak szeretni. Nem lesz többé szükség ránk. Óriási különbség van aközött, hogy szeretetből vagy félelemből csinálok-e valamit. A szeretet nem bántja a másikat, a szeretet békén hagy, a szeretet nem vágy, a szeretet nem vágyik semmire, a szeretet önkéntes rabszolgaság…

Forrás: http://www.nlcafe.hu/ezoteria/20130605/feldmar-andras-ido/