Mi ez a sok szakítás, válás mostanában?
Végtelenül egyszerű az egész.
A rendszer adott, ugyanazok a körök ismétlődnek, s ha észrevesszük, akkor meg tud jönni a változás. Ha nem, akkor ugyanazokat a köröket futjuk és egyre jobban szorít a hurok. Az élet – az addig befektetett energia – benyújtja a számlát és mi fizetünk. Csak nem mindegy, mit kapunk a váltópontokon – áldást, vagy tisztulást? Ez a mostani idő is egy váltópont. Évek, évtizedek óta beleadott teremtő energiáink eredményét, eddigi választásaink eredményét aratjuk le most!
Valahogy úgy alakult velem, hogy szinte pár nap leforgása alatt azt vettem észre, hogy közeli és távoli kapcsolataimban egyaránt megtörténtté váltak szakítások, válások és nagy korszakváltások. Ráadásul ezek mind olyan kapcsolatok voltak, amikről amúgy réges rég tudtam, már az elején is, hogy nem igaziak, de vagy toleranciából nem szóltam, vagy ha mégis szóltam, akkor nem nekem hittek és maguknak is megmagyarázták, hogy jó. Pedig nagyon nem volt az eddig sem. (Ismerős, nekem is magamnak kellett felébredni anno, más hiába ébresztgetett…)
Szóval itt vannak. Olyan szakítások, amelyek 10 éves, 20 éves párkapcsolatokat, házasságokat zárnak most le. Aztán amikor ezekből hirtelen több is lett egyszerre és olyanok találtak meg hirtelen, akiket évek óta kértem, hogy jöjjenek hozzám, hadd segítsek és most hirtelen megjelentek, akkor elég feltűnővé is váltak…. ugyanaz a szituáció, itt is és ott is… és mind olyan, amik tudhatóak voltak, mégis annyi önhazugság, illúzió volt benne, hogy sokáig kitartott, most pedig beért a végső lezárás.
Végtelenül egyszerűnek látom.
Érik be minden, ami már régóta alakult és váratott magára. AMI EDDIG IS OTT VOLT AZ ORRUNK ELŐTT, azt egyszerűen elkezdtük észrevenni. Azt látom, hogy kétféle ember van: az egyik, aki tudatosan él és valamennyivel többet és tisztábban lát, mint a másik – a másik, aki nem él tudatosan, aki tudomást sem akar venni a valóságról, nem törődik a lelkével, cipeli a hozott mintákat és nem dolgozik azon, hogy kilépjen belőle, megragadt az anyag szintjén, ragaszkodik és függ. (Ezek a szerepek amúgy váltakoznak, mindenki megjárja, de most jól láthatóan elkülönülnek már.) Az egyik tisztán lát, a másik most ébred (jó esetben).
Végtelenül egyszerű: akkor lép ki valaki egy kapcsolatból, amikor nem tud önazonosan élni és ez már olyan méreteket ölt, hogy nagyon fáj, szorít, bezár, vagy már nem bírja tovább. Ahogy a mondás tartja: aki nem változtat, annak még nem fáj eléggé! (Holott már akkor is lehet tudni, hogy nem jó az irány.)
Lényegében nincs olyan, hogy ‘párkapcsolati probléma’. (Probléma amúgy sincs, csak megoldandó feladat, ezt mindig hangsúlyozom.) Nincs olyan, hogy kapcsolati elakadás. Csak az egyén elakadásai vannak, amelyek a kapcsolaton belül, egy tükröt megkapva tudnak felszínre jönni!
Hogy miért? Végtelenül egyszerű: mert úgy megyünk bele kapcsolatokba, hogy önmagunkkal sem vagyunk rendben, nem tudunk önmagunkkal kapcsolódni (a valódi önmagunkkal!), nem volt önérvényesítés! Kijövünk egy családból, sérüléssekkel, betanult megfelelési kényszerekkel, átvett téves kapcsolati mintákkal és rövid időn belül ugrunk bele a párkapcsolatba, a házasságba, hogy az majd jobb lesz – holott nem, nem a másik emberen múlik, hogy jó lesz-e! Hogy én magam önazonosan élek-e (mert boldog csak ettől leszek, ha önazonos vagyok), az nem másokon, hanem csakis kizárólag önmagamon múlik. És fiatalon így működni, az nagy művészet. Nem megy ez elsőre, nem megy mindenkinek. Két dolog kell hozzá: kell az egyedüllét (nagyon, nagyon kell!), hogy megismerjük és újra megszeressük önmagunkat és kellenek a kapcsolódások, hogy egyáltalán rálássunk egy tükörben arra, hogy miben is vagyunk elakadva és hogyan! Önérvényesíteni nem lehet úgy, hogy folyton valakivel vagyunk, akkor nem tudjuk megismerni tisztán önmagunkat. Folyton kapcsolatban lenni, az már függőség. De az is kell, hogy időnként kapjunk egy tükröt, mert akkor indul be igazán az önismereti út.
Tehát itt állunk, 10 év, 20 év után és fáj. …Fáj? …Biztos? …vagy nem lehet, hogy ez is csak az egó játéka és valójában a lelkünk felszabadult, mert belül tisztán tudjuk, hogy mi történik valójában?
Vajon észrevettük, hogy hányszor adtuk fel önmagunkat? Vajon észrevettük, hogy a saját választásainkkal alapoztunk meg mindent? Vajon látjuk, hogy semmi nem véletlen?
Vajon látjuk azt, ami eddig is ott volt, csak nem akartuk látni?
Végtelenül egyszerű az egész: csak az fájhat amit nem értünk! Ha megérted, hogy valójában mi történik veled és miért, akkor nem fog fájni, hanem örülni fogsz. Csak ehhez el kell vonatkoztatni a látható felszíntől, a betanult mintáktól. Ideje elindulni a miértek keresésére. Amik valójában eddig is ott voltak.
Itt a lényeg – és mondom, végtelenül egyszerű az egész – egy jól működő, stabil kapcsolathoz kell, hogy meglegyen az az érzés, hogy a másikkal egy életre elégedett vagyok és ez által nyugalmat érzek és nincs űr mellette. Ez egy eleve meglévő állapot, nem is érzés. Ha ez nincs meg, hiába minden…. Ez persze együtt jár a szerelemmel, de mégis valami olyan, ami mindenen túl is ott van. Szerelemből sok lehet. Igazi szerelemből nem. De ezt megélni azért olyan ritka dolog, mert a mai világ, a társadalom direkt arra van kondicionálva, hogy ‘a szerelem elmúlik’, ‘minden elmúlik’, ‘semmi nem tart örökké’, stb… BULLSHIT!!! Ezek a hamis, téves szenvedésprogramok olyan emberek szájából hangzanak el, akik múltbeli sérüléseket cipelnek, amelyeket még nem dolgztak fel és mivel rengeteg ilyen ember van, aki együtt rezeg ezekkel a sérülésekkel, így védekezési mechanizmusként tovább károgja. Közben pedig köztünk élnek azok a párok, akik végtelen szeretetben és szerelemben, egy életen át boldogan mosolyognak az ilyen hazugságokon… Ők szépen, csendben, nem hangosan, élik a kis életüket, de akinek nagyobb a hangja, az persze jobban érvényesül… Rá kell hát jönnünk valahogyan, hogy A SZERELEM ÉL, létezik, AZ IGAZI SZERELEM NEM MÚLIK EL, a lángolás lehet az, ami alábbhagyhat, sőt, még az sem feltétlenül, hiszen az igazi társ mellett az is bármikor újra visszaidézhető! (Sokan élnek már így. Talán őket érdemes megkérdezni erről.)
Legyünk őszinték önmagunkhoz: minden egyes párkapcsolatnál már a legelején pontosan lehet tudni, hogy mi lesz a vége. De tényleg, őszintén. Tudtuk. A Lélek mindig tudja. Mit szúrtunk el? Azt, hogy nem figyeltünk rá, nem a lelkünkre hallgattunk. Mert ezt tanultuk, ezt láttuk, ezt hoztuk. Azt hisszük, hogy felülírhatjuk azt, ami láthatatlan. Hogy az nem is létezik. Hát dehogynem. Idővel kiköveteli a helyét.
Végtelenül egyszerű az egész: azért elégszünk meg kevesebbel és kevésbé jó – nemigazi – kapcsolatokkal, mert elhitették velünk, hogy ez van, ‘ezt kell szeretni’, ‘jó ez így’, a többi meg illúzió, aztán jó esetben saját magunk jövünk rá, hogy ennek szerencsére épp az ellenkezője igaz. A jóról gyakran derül ki, hogy mégsem jó, csak ezt hittük etalonnak, mert ezt láttuk. Azt hittük, hogy a szenvedés normális. Pedig nagyon nem az. Azért vagyunk olyan emberrel, akitől nem kapunk eleget, vagy nem azt kapjuk, amit igényelnénk, mert megszoktuk, hogy ennyire vagyuk szerethetőek és nem jobban. Ezek a családból, szülőktől hozott mintáink, amelyekből ideje van már kilépni. Sokszor megesik, hogy aztán a másikat hibáztatjuk és utólag is neki tulajdonítjuk azt, hogy valamit nem tudott megadni nekünk. Na, ez az óriási tévedés! A másikra mutogatni egy kapcsolatban a tudatosság és az önismeret teljes hiánya és egyben akadálya is. Ha viszont felismerjük azt a tényt, hogy a párkapcsolat TÜKÖR és a másikat azért kaptuk, választottuk (öntudatlanul), mert ő tükrözi bennünk azt, ami a mélységeinkben van, akkor felismerhetjük egyben azt is, hogy saját elakadásainkkal csak elakadt kapcsolatokat teremthetünk, hogy azért nem kaptunk meg valamit, mert mi magunk nem engedtük eddig meg magunknak megélni azt és így tudhatjuk már azt is, hogy önmagunkon dolgozva teremthetünk működő kapcsolatot is!
Végtelenül egyszerű az egész: ha magammal jóban vagyok, akkor tudok kapcsolódni másokhoz is és másokkal is jóban lenni.
Minden párkapcsolati témájú választásnál a lényegi kérdés nem az, hogy kit és mit választok, hanem az, hogy ÖNMAGAMAT VÁLASZTOM ÉS ÉLEM-E? Az a kapcsolódás, amelyben mindkét fél önazonos, működni tud.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése