Falak...

Most hogy napok óta esősre hűvösre fordult az idő, és egyre sötétebbek a nappalok, több időt vagyunk kénytelenek a munkahelyünk és az otthoni falak között tölteni. Ilyenkor nehezebben kelünk, sokkal jobban vágyunk a fényre, hiányzik a sok séta, és - valljuk be - a kedvünk is borongósabb. Előkerülnek a gyertyák, a hangulaltfények, a füstölők, a finom teák, az összebújós filmnézések, az aromás fürdők, a habos kávés beszélgetések... hogy egy kicsit "feldobjuk magunkat" és falakkal körülvett élet-terünket minél több élettel töltsük meg.

És mit teszünk azokkal a falakkal, amelyeket magunk köré építettünk és építünk? Bujkálunk védőbástyáink között, önálló világot építünk és éljük szinte öntudattalanul a mindennapi rohanó életünket..
Lehet,hogy félünk, lehet hogy eltévedtünk, lehet hogy megbántódtunk, megsértődtünk, összetörtünk, megoldatlan kérdéseink vannak, de az is lehet, hogy tagadunk, nem engedünk, vagy nem is érdekel ez minket, mert így kényelmes...

Sokszor pót-cselekszünk, pót-eszközökhöz nyúlunk (cigaretta, alkohol, gyógyszer, mert az persze mindenfajta fájdalomra van) és magyarázatokat is gyártunk, amelyekkel azonban hosszú távon becsapjuk saját magunkat. "Oh, hát nekem állandóan fáj a fejem", "oh, hát én csak öt kávé után ébredek fel", "hát ilyen az élet", "mert én ilyen vagyok", "mindenki allergiás", "ez van", és különben is "ilyen az élet", és a "másik a hibás"...

Embernek lenni azonban azt jelenti, hogy kezünkben tartjuk saját életünket, tudatosan építjük, alakítjuk, gondolkodunk, érdeklődünk, kérdezünk... A fájdalmasabb része, hogy önmagunkkal is szembe kell néznünk nap mint nap, hiszen a "kedvünk" és végső soron egészségi állapotunk annak a fokmérője, hogy egyensúlyban, harmóniában vagyunk-e önmagunkkal. Bármilyen zavar a LELKÜNK jelzése, hogy van valami, amivel foglalkoznunk kell. Mindenkinek van mit feldolgoznia, javítania, tanulnia, ezért vagyunk itt, erről szól az életünk. Senkinek sem könnyebb-nehezebb, nem tudhatjuk, mivel küzd a másik...

A kapcsolatokra építjük az életünket, a személyiségünket, ezek azonban nem véletlenszerűen adottak, hanem a mi választásaink eredményei. Minden múltbeli cselekedetünk és érzelmünk része a mának, és minden mai cselekedetünk és érzelmünk része lesz a jövőnek, amit ma közösen építünk!

Nem szerethetünk egészen és mélyen, ha félünk, szorongunk; ha szorítunk, görcsölünk, őrizgetjük fájdalmunkat, és sérelmeinket; ha megbántunk, csúsztatunk, ügyeskedünk ... Eltelik az életünk, csak átéljük és nem megéljük azt; pedig minden egyes nap minden egyes perce ajándék számunkra és egyformán értékes!
Csak rajtunk múlik a megbocsátásunk és a bocsánatkérésünk, a megértésünk, a kinyílásunk.. hogy beengedjük-e a fényt, kitárjuk-e az ablakokat.. észrevesszük-e a segítő kezet, aztán a segítségre szoruló kezet?!
Úgy érezzük magunkat, ahogy életünkről gondolkodunk és ahogyan cselekszünk...
Hogy ne csak éljünk falaink között, hanem valóban otthon is legyünk...
Szeretettel
Nyéki Melinda