2014. december 19., péntek

Női Szemmel 2014.12.03. hatoscsatorna




Szeretettel ajánlom ezt videót, egy kicsit más szemmel tekintsünk magunkra és a világunkra.
Legyünk hálásak azért amink van! Áldás!

2014. december 18., csütörtök

Nagy Magyar télben





" Márpedig az igazság az, hogy valóban új kezdetet csakis az Úr Jézus hozhat el erre a világra azokhoz, akiket karácsony estéjén meglátogat. 
Mint ahogy Ő veszi le a vállakról a múltak terheit, Ő szárítja föl a könnyeket, gyógyítja a sebeket, s mossa tisztára lelkünket egy új kezdet elé.
Nincs szükség vakító villanygyertyák sokaságára ahhoz, hogy ránk találjon ebben a vaksötét világban. Még karácsonyfára sincs szükség.
Egyetlen kicsi lángocska elegendő, ami szívünkben kigyúl, s szemünkön át kivilágít az éjbe.
Szétszórt, vihar szaggatta nemzetem: nyissátok meg szíveteket ezen a karácsony estén mindenütt, ahol csak vagytok. Hadd jelezzék a kicsike lángok, hogy hol mindenfelé élnek magyarok ezen a megveszekedett földön.
S hadd fonódjanak végre egybe ezek a szétszórt kis lángocskák egyetlen nagy tábortűzzé, melyet lélekben körülállva, a távolságon át is meglelhessük egymás kezét, s indulhassunk együtt, egymás szeretetében s az Úr Jézus áldásával egy karácsonyos szép újjászületés, egy valóban Új Esztendő felé!
A Magyar Feltámadás esztendeje felé! "
Wass Albert


Azrael Arkangyaltól: Kiüresedett lélek jelenlét...



„Az utóbbi hetek energia hangolásai atomi szinten mentek végbe, és ezért sokan úgy érezhettétek, mintha minden porcikátok fájna, mintha csontig hatolna az átalakulás. És hát nagyjából ez is történt, történik. A mellkason lehet érezni feszülést, ahogy az újvilág frekvenciáira hangolnak, mert a szíven át ébredhetnek a spirituális képességeitek.
Ám az új energiák az ürességbe tudnak betöltődni. Sokan kiüresedettnek, üresnek, akár fásultnak is érezhetitek magatokat. Ne ijedjetek meg eme érzésektől, mind – mind az átalakul&a acute;shoz tartozik.

Fontos!
Pihenjetek és aludjatok sokat! Érezhetitek, mintha testetek lelassulna, a mozdulatok a cselekvések lassabbá, már – már vontatottabbá válnának. A hangolásokkal áll összefüggésben, hiszen az új világban új energia lenyomatokon léteztek majd, ahol nincsen jelen a kapkodás, a rohanás. Az új világ energiáiban minden békésebb, lassabb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Az új világ energiájában, azon a rezgésen élőknek, van idejük egymásra. Nyugodtabb, törődőbb beszélgetések és együtt töltött időzónák zajlanak le.

Az elmúlt hetekben és az elkövetkezendő hetekben is a szív emelésére helyeződ ik a figyelem. A szív szeretetén át lehet magasabb spirituális fénylényetek minőségét magatokhoz venni. Ez napról napra történik meg, folyamatában. Magasabb rezgésen élni, életetek minőségének változását jelenti: egyre több szeretet áramlik a szívetekben, és minél több szeretet van bennetek, annál inkább kifényesedik az életetek. Azon a magas frekvencián nem függ már a bennetek lévő szeretet attól, hogy ti mennyit kaptok belőle. Mert már nem a másik szeretetéből, energiájából táplálkoztok, hanem a Forrás szeretetéből, ami végtelen, határtalan, és állandóan jelen van, áramlik feléd, hozzád és benned. Aki fe lemelkedik e rezgésekre, azon emberekben stabillá és magabiztossá válik a fénymag, maga a szeretet. Hiszen a feltétel nélküliség azt jelenti, nem számít, a másik hogyan viseltetik feléd. Mert te már nem az ő energiájától függsz. Spirituális magaslatokban lebegő fénylényként már függetlenné válsz energetikailag mások gondolataitól, szavaitól, cselekedeteitől…

December 21-én, a Fény Ünnepén, számos esküt, fogadalmat és megtagadást oldhatsz fel, melyet önmagad spirituális képességei ellen tettél. Olyan erők lesznek jelen eme zónában, amikor önmagad spirituális fénymagodat oldozhatod fel önmagadra tett bilincseid alól. A jelen lévő erőkben feloldódhatnak azon eskük és fogadalmak, amikor megtagadtad saját erődet, saját képességeidet…

Mert a végső időkben a fénymester már a saját korlátait döntögeti. A végső emelkedési fázisokban már önmagad „legyőzése” lebeg az energetikai térben. Valaminek a vége, mindig valami újnak a kezdete.

Sokan úgy érzik, eltávolodnak, eltávolodtak ikerlángjuktól… Ám az ikerláng energiában minden gyógyulási zónában van egy távolodási szakasz, hogy aztán azon felülemelkedve, azt meggyógyítva még stabilabbá és erősebbé válhasson az Egylélek kapcsolódása…

Tud om, hogy fáradtnak érzed magadat, talán érezheted azt is, hogy minden eddigi munkád hiába volt, és mintha semmi nem változott volna… Talán vannak körülötted dolgok, melyek egyre inkább burkolóznak a kilátástalanság köpenyébe…

Ám, valójában az egész Mindenség egy hatalmas áradásra készül, egy ugrásra… Veled és rajtad keresztül. Te vagy az, aki formát és alakot öltöttél, és testbe bújtál, te vagy az, aki alászálltál az anyagba. Ebben a szférában te vagy az a fénylény, aki jelen frekvenciákon dolgozik, segít és gyógyít. Akikért alászálltál, ők éjjelent hozzád, a te va ló fénylényedhez imádkoznak. Ahhoz a fénylényhez, aki vagy a Forrás igazságában. Te magad vagy a vigasz és a remény. Te vagy az, aki olyan erős, olyan bölcs és tapasztalt, hogy az Ősapa és az Ősanya hittek és bíztak benned, és ideküldtek, mert te vagy arra alkalmas, hogy lényeddel gyógyítsd az anyagot. Te vagy azaz erő, melyen át meggyógyulhatnak azon lelkek, kik megrekedtek az anyag rezgéseinek fájdalmában.

December 21-én jelen lesz azon frekvencia, ahol újra tisztán emlékszel önmagadra…

Éld át úgy ezt a zónát, hogy életre keljen benned az, aki vagy az igazságban, és minden egyes napodban ott legyen, jelen legyen! Éld ennek méltóságában &eac ute;s tiszteletében önmagad felé az életedet! Annak méltóságában, hogy fénylény és fénymunkás vagy, ki az egyik legcsodálatosabb küldetést teljesíti, éppen most…
És most…
És most…
És most…
Éppen minden egyes pillanatban…

Húzd ki magadat!
Emeld fel a fejedet!
Tartsd a lapockáidat, mert ott vannak a szárnyaid, mozgasd meg őket!
Itt vagy!
Jelen vagy!
Szeretet vagy!”

Diktálta: Azrael Arkangyal
Közvetítette: Kristályfény33

2014. december 16., kedd

Bruce Lipton - A hit és világnézetünk szerepe az életünkre és a sejtjeinkre

Interjú Bruce Lipton sejtbiológus professzorral, aki arról beszél, milyen fontos is a hit szerepe az életünkben.
Az első, durván negyed órában egy interjút tekinthettek meg (nagyon ajánlott). A következő percekben a Supreme Master TV által készített előadását nézhetitek meg.
A végén pedig egy hosszabb lélegzetvételű részletet tekinthettek meg a Hit biológiája című előadásából.

2014. december 15., hétfő

SaLuSa üzenete 2014. December 12.


HIHETETLEN - VÁLTOZTASSUK MEG A MÚLTAT! AZ IDŐUTAZÁS LEHETŐSÉGEI


A leszűrt igazság - Az emberiség és a földönkívüliek valódi kapcsolata


Szabó Dezső : Az elfelejtett arc

A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak. Tovább káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Jaj, pedig már nyergelt az éjszaka.

Pedig a nap lehajlott már s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy tágas hely volt. Köröskörül tizenkét kereszt állt, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltókép, szomorú és egyszerű mindegyik és azon-egyformák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét. - Nekem még a tizenkét Kirisztus sem parancsol! - A téres közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította s kényes tyúkok és egy pár malac legelészett rajta.

Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosan, elégedetlenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat s bámulták a szép világot. Már mint a barmok.

A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörnyedt vállán batyuféle volt, de üres, üres batyu.

Belépett a boltba és azt mondta: - Jó estét kívánok. - Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bentebb ment az emberbe az ő kívánsága.

A boltos éppen lisztet mért egy szegényasszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek: - Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.

Az idegen ráült egy zsákra és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett reá és szólt: - Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak.

A boltoson átment az idegen hangja és nézése és összerázkódott: - Jaj, milyen fekete vagyok én belül! - mondta. Azzal nagy titkosan levette a pokol-vasát a mérték alól s jól megtetézte a lisztet a szegényasszonynak. Az asszony elment s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába és azt mondta: - Milyen szép csendes este van ma. - Pedig ő már ezer ilyen estét látott és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett: - Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot?

A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte a mostoháját. Fiatal volt még az asszony s fájt a mája a szép legényekért, akik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát. - Nesze, te fehértestű, ne te gyalázatos ezüst kacagású!

Az idegen bement, eltakarta a lányt és szelíden odahajolt az asszony elé: - Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol.

Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel: - Jaj, de rossz vagyok, jaj de gonosz vagyok! - tördelte a kezeit.

Az idegen megfogta a lány kezét, az asszony kezébe tette és mondta: - Csókold meg a te jó anyádat, leányom, - és elment.

Az asszony magához ölelte a lányt, összevissza csókolta: - Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jólesést. Kérdezte a lánytól: - Hol láttam én ezt az embert? - A lány felelt: - Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe.

A leggazdagabb gazda a tornácon vacsorázott a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel és vörös bort ittak hozzá. A szegény béres nép az udvaron ült faragott tuskókon. Penészes kenyérhajat rágicsáltak és sóhajtást nyeltek hozzá.

- Adjon Isten jó estét! - szólt az idegen.

- Az Isten, az adhat, amit akar, - szólt a gazda.

Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogy eszik az övéivel s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. Ő maga is sóhajtja: - Üres, üres.

Odaszól a gazdag emberhez: - Mit adsz az én hosszú hajamért? - Megér egy darab avas szalonnát, - kacagta a gazdag ember.

- Hát vágd le ezt az én hajamat és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem meg ezeket a szegény embereket.

- Asszony, hozd ki a nagy ollót - mondta a gazdagember.

Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag félkezébe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált: - Jaj, hogy a szívembe vágtál édes uram, vajon mi fog még ma történni!

A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: - Jaj, hogy a szívembe vágtad, édes apám, az ollót, mi s mi fog holnap történni!

A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor kis puja fia kiáltja: - Édes apám, édes apám, jaj, hogy a szívembe vágtál, jaj, jaj, mi fog történni holnapután!

És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, gyűjt, de nem ügyel a vérei szívére, lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé és hogy a holnap és a holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz az ő gonosz szívével! Odaszólt az asszonynak:

- Öld le a tíz legkövérebb tyúkot s add ezeknek a szegény embereknek.

Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt: - Milyen jó képűek ezek az én cselédeim, nézd anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz. Azután megint szólt: - Hol láttátok ezt az idegent, mert mérget veszek rá, hogy láttam már valahol. - Talán mikor az orvosnál voltunk, - szólt a lány.

Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta: - Az almafáig ér a földem. - A másik azt mondta: - A körtefáig ér a földed. - Ezen aztán elmarcangolták egymást és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.

- Neked nincs igazad! - förmedt rá a bíró a haragosára. - Az a darabka föld ezé itt ni! - És rámutatott a vejére.

- Jaj! Jaj! Jaj! - kiáltott az idegen.

- Mi a bajod, idegen ember? - kérdezte a bíró s a két másik.

- Oh, jó emberek, adjatok egy embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt meghalok s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.

A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt: - Kérd azt a darabka földet ettől, mert övé a föld. - És megmutatta a bíró haragosát.

Az pedig így szólt: - Neked adom azt szívemből, szegény idegen ember.

A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott és szólt a haragosához: - Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.

Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert: - Maradjatok ma nálam vacsorára. - Azután: - De hol láttam én ezt az embert? - Talán a katonaságnál, szólt az egyik. - Talán a Balog Péter lakodalmán, - szólt a másik.

És minden egyes házba betért az idegen. És mikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok, mind a falu térségére siettek. - Olyan jó lesz most egymást látni, - mondták az emberek.

És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szólt: - Halljátok atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.

Fennhangon szólt a boltos is: Hallják kendtek, falubéliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek amit kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.

A gazdagember is: - Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.

A Pironcsákné mezítlábas kis fia - Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt - megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.

- Mész el onnan, beste kölyök, mert bezzeg pofonteremtelek! - kiáltott a bíró és felemelte a kezét.

A gyermek egy nagyot ugrott s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy mire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek: - Ni édes anyám, ni édes anyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!

A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán - szelíden, jóságosan, a világgá ment vendég.

Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.







Böjt adventkor


A régi magyar hagyományban az advent nem a vásárlásról szólt, hanem az ünnepre való lelki felkészülésről. A négy hét alatt a lakosság többsége szerdán és pénteken böjtöt tartott.





Ahogyan a kereszténység is keletről terjedt el nyugatra, úgy az advent szokása és a böjtölés is onnan érkezett a keresztény világba, habár az ételtől való tartózkodás nemcsak keresztény szokás, hanem más világvallások sajátja is. A buddhisták és a muszlimok is egyaránt gyakorolják.

Kisböjti időszak

Az adventi liturgiáról tudjuk, hogy Európában széles körben a 11-13. században terjedt el, de a pápa általánosan csak 1570-ben írta elő a hívek számára. Nálunk ezt az időszakot kisböjtnek nevezték. Hazai elterjedésére nincsenek konkrét adatok. Voltak olyan hagyományőrző vidékek, ahol már Márton napja után megkezdődött a böjtölés, amikor nem ehettek húst és nem vigadozhattak. Máshol csak András naptól egészen karácsony estéig tartóztatták meg magukat a húsoktól, ami régen három napig tartott - szerdán, pénteken és szombaton -, később már csak két napra szűkült, de egyes vidékeken még a 20. század középén is megtartották a régi, heti háromszori hústalan napot. A böjti időszak kezdetét sok helyen harangszóval jelzeték.

Szigorú előírások

A böjt idején tilos volt mulatni, illetve a közösségekben táncot, lakodalmat, semmilyen zajos mulatságot sem tartottak. Voltak olyan útszéli kocsmák, ahol csak utasokat szolgáltak ki. Az emberek általában nyers, illetve aszalt gyümölcsöt, főtt tésztát, főzelékféléket fogyasztottak, de elterjedt böjti étel volt a korpából készült savanyú leves. A böjtöléssel együtt valamilyen imádság (olvasó, rózsafüzér) elmondása, gyónás áldozás is együtt járt. Talán ilyenkor az egyetlen közösségi elfoglaltság az volt, amikor fiatalok végigjárták a házakat és rigmusaikban áldást kértek a háziakra. Karácsony előtt pedig betlehemezők kopogtak be és szintén vidámságot vittek az adventi böjtös házakba.

Link


Gabonához társuló hiedelmek

A magyar hagyományban a gabonaszemekhez jó néhány különös hiedelem fűződött. Néhány összefüggésben van a karácsonyi ünnepkörrel.

Bár az akadémikus történészek és nyelvészek szerint a magyarság a szláv népektől tanulta a földművelést, az ezzel kapcsolatos szavaink, kifejezéseink a rokon lovas, szkíta-hun népek szavaival mutatnak egyezést. A búza, árpa szavunk megvan a török, sőt a mongol nyelvekben, az úgynevezett szláv nyelvekkel fennálló hasonlóság pedig azért lehetséges, mert a szlávok tanultak a szkítáktól és nem fordítva. Az ókori történeti leírásokból ismerjük, hogy Európa keleti felén nem a későn, a kora-középkorban feltűnő szlávok, hanem a szkíták voltak híres földművelők. Róluk megemlékezik Hérodotosz, illetve más görög szerző is és még azt is leírták, hogy a szkíták látták el a gabonával Hellászt, a görög nagyvárosokat. Valószínűleg a gabonához fűződő ősi hiedelmeink jó részét is a lovas műveltségben kell keresnünk. Ezek közül most bemutatunk néhányat.





Vetés abroszból

A magyar parasztok a gabonafélék közül legjobban a búzát tisztelték, amelyet sok helyen életnek neveztek. Egyes vidékeken úgy tartották, hogy Szűz Mária oldalából termett, máshol úgy vélték, hogy a szemekben Krisztus képe jelenik meg. Talán emiatt nem lehetett egyszerű módon vetni, hanem különleges rituálé társult a művelethez. Általában holdtöltekor történt a vetés, azért, hogy tele legyen a megérett szem. Szeptember közepén, Üszögös Szent Péter, valamint Szent Máté hetében tilos volt az őszi búza vetése, azt az időszakot pelyvahétnek is nevezik, és úgy tudták, hogy aki olyankor ülteti el a magokat, abból csak pelyva kell ki.

Karácsonyi abrosz

Az életet, vagyis a búzát különös, módon vetették el. Elővették a karácsonyi abroszt, vagy más, fehér abroszt, és abból szórták szét a magokat a földbe. Az ünnepi terítőnek mágikus erőt tulajdonítottak, úgy vélték, ha abból szórják a gabonaszemeket, akkor bő termés lesz. Volt olyan magyar vidék, ahol fehér gatyában láttak a vetési munkához. Nemcsak a karácsonyi abrosz volt fontos kelléke a műveletnek, hanem az azon keletkezett morzsa is. A gondos háziasszony az ünnepi vacsora morzsáit összeseprette és félretette. Egyrészt az állatok eledelébe szórta, másrészt félretették a vetéshez, mert annak is különleges, mágikus erőt tulajdonítottak.

Karácsonyi búza

Karácsony előtt, advent idején a háziasszonyok a házban ültetnek búzát, amely a lucabúza nevet viseli. Úgy vélik, ha szépen kihajt, akkor a következő évben jó termés várható. Az ünnep idején színes, általában kék szalaggal kötik át, így a karácsonyi asztalon megjelenik az ég és a föld egysége, ami szerepel a legtöbb ősi sztyeppei lovas népek tanításaiban! A zöld búza a földet, a kék szalag az eget jelképezi. Hasonlót készítenek a szkíta utód azerbajdzsánok is a hagyományos újévi asztalukra. Az ünnepek után nem dobják el a kicsíráztatott búzát, hanem vagy a jószágoknk adják oda, vagy a szántóföldön szórják szét.

OB
alfahir.hu


Link


Rontás ellen

A téli napforduló előtti napokban nagyon korán sötétedik. Régen az emberek féltek, hogy a hosszú estéken vagy éjszaka megronthatja őket valami rossz lélek vagy maga a boszorkány, ezért különféle mágikus eljárással próbálták őket távol tartani.

Külső kör


A régi magyar parasztok többszörös védelemmel látták el házukat és környékét. Az első védelmi vonalat az udvarban alakították ki, amikor is a ház környékét, valamint a haszonállatok ólját és istállóját körülszórták babbal, köleskásával, mert úgy hitték, hogy míg ezt szedegeti a boszorkány,
addig véget ér a sötétség, megszólal a hajnalt jelző kakas és megmenekülnek a rontástól. A régi babona úgy tartja, hogy a boszorkánynak minden útjában lévő magot össze kell szedni, mielőtt még munkához látna, vagyis megrontaná az adott házat. Az istállóban fokhagyma füzért is szokás felakasztani, mert állítólag az hatásosan véd a szépasszonyok ellen, akik szeretik a lovak sörényét felborzolni és összebogozni. Szent György napkor az istállóban is mákot szórtak szét, védelmi szempontból.

Ha ezen az első védelmi vonalon túljutna a gonosz, akkor meg kell birkóznia a második gyűrűvel, amit közvetlenül a ház előtt alakítottak ki.





A ház védelme

A régi falusi emberek az ablakba, ajtóra, illetve az eresz alá nyír- és kökényágat, vadrózsát, galagonyát, ördögcérnát stb. erősítettek, a küszöb aljára pedig borsószemeket helyeztek. Ezek a növények távol tartják a gonoszokat. Ugyanebből a célból a ház bejárata elé nyírfa seprűt helyeznek felfordítva, ami akadályt képez a boszorkányok számára. A fémből készült háztartási eszközök, ilyen a fejsze, a fűrész, a sarló, kasza, valamint a kés, jó a boszorkányok ellen. Sokszor kést és fejszét vihar vagy a forgószél idején az ég felé dobálnak, hogy elűzzék onnan a gonoszokat. A só is kiváló védelmi eszköz, amely véd az ártó erők ellen. Vagy kendőbe csomagolva tartják, vagy vízben oldják fel. Az illatos borsot a szoba négy sarkába helyezték, mert az ártó erők a sarkokban húzzák meg magukat. A fokhagyma nemcsak az istállóban alkalmazható sikeresen, hanem a házban is. Valószínűleg erős illata miatt űzi el a rossz erőket.

OB



Link
 
Forrás:http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&from=10&pid=&pev=2014&pho=12&pnap=&kat=&searchkey=&hol=&n=lambert


Molnár Ferenc: A kékszemű

Hegyeken és völgyeken túl, egy nagyon nagy városban, egy régi házban, szegényes lakásban lakott két kis árva gyerek. Nem volt nekik se apjuk, se anyjuk. A kisebbik fiú volt, Jánoskának hívták, és négy éves volt. A nagyobbik leány volt, Annus volt a neve. Öt és fél éves volt. Egy jószívű, szegény öregasszony nevelte őket: Bori Tamásné, született Jávor Borbála, vagy ahogy a gyerekek nevezték: "Bori Borcsa néne". Bori Borcsa minden reggel szép tisztára megmosdatta őket, tejet adott nekik reggelire, és kézen fogva elkísérte őket a kisgyerekek iskolájába, a városi óvodába. Bori Borcsának pont az orra hegyén egy szemölcs volt. A feje búbján egészen pici kis kalap volt, és a kalapon pici, kicsi, hegyes zöld toll.
Öreg Bori Borcsa sokszor beszélt csöpp Jánosnak és Annusnak az ő kis anyjukról. Elmondta nekik, hogy az ő édesanyjuk most az égben van. Mikor még élt, az ő kisanyjuk nagyon szép, kék szemű fiatal nő volt. Csupa jóság és szelídség. Az öreg Bori Borcsa jól ismerte a kisanyát, és nagyon szerette. Ezért vette gondjába a két árvát, és ezért nevelte őket olyan gondosan.
Jánoska és Annus mindig kíváncsian és áhítattal hallgatta, mikor Borcsa arról beszélt nekik, hogy kisanya milyen nagyon szerette őket. Hogy hogyan ápolta őket, mikor betegek voltak. Hogy milyen szép kis rózsaszínű ruhákat varrt nekik. Olyan jól esett ezt hallgatniok! Sokszor kérték Bori Borcsa nénét, hogy beszéljen nekik megint az anyjukról. A két árva nagyon szerette a szép kisanyát, pedig nem emlékeztek rá, hogy milyen volt. Ők ketten még egészen picik voltak, amikor anyjuk egyszer sápadt és beteg lett, elment a doktorhoz és onnan egyenesen fel az égbe, ahol mint Bori Borcsa mesélte most már megint szép, és jól érzi magát.
Ez a különös történet télen történt Jánossal és Annussal, december havában, éppen karácsony előtt, mikor a városban a szép, gazdag kirakatok már korán reggel ezer fénnyel ragyognak.
Egy reggel, mikor szokás szerint az iskola felé mentek a gyerekek Bori Borcsával, a jó Borcsa többször megállt a kirakatok a gyönyörűen csillogó karácsonyi kirakatok előtt. Bori Borcsa szegény is volt, öreg is volt, de azért szerette nézni a szép fiatal nőknek való színes és ragyogó ruhákat a kirakatokban. Az egyik kirakat előtt, melyben több csodaszép báli ruhába öltözött viaszfigura volt látható, öreg Bori Borcsa egyszerre csak összecsapta a kezét a meglepetéstől. Annyira meg volt lepve, hogy majdnem leesett a fejéről a pici, zöld tollas kalap. Aztán rámutatott az egyik viaszfigurára, és így kiáltott fel:
- Szent Isten! Nézzetek oda! Micsoda meglepő hasonlatosság! Nézzétek, gyerekek, nézzétek! Pontosan ilyen volt a mamátok! Pont ilyen volt a mamátok! Az arca, a haja... és pont ilyen szép nagy kék szeme volt!
János és Annus rányomta az orrát a kirakat hideg üvegére, olyan kíváncsian nézte a viaszfigurát. Csodálták, hogy milyen szép. A viaszhölgyön rózsaszín csipkeruha volt, arany virágokkal díszítve. Egy selyemdíványon ült, amelynek fényes arany lábai voltak. Nem nézett a többi viaszfigurára. Ezek a viaszhölgyek a kirakatokban sose néznek egymásra. Furcsa társaság. Egyik másik az üvegen át felfelé néz, mintha olyan valakit várna, akinek repülőgépen kell megérkeznie a felhők mögül. A többiek csak éppen kibámulnak az üvegen át az utcára, és elnéznek a járókelő emberek feje fölött. 
Ez a rózsaszínű ruhás hölgy is úgy nézett ki a kirakatból az utcára. Mozdulatlanul ült, nyugodt arccal. Gyönyörű, ibolyakék, nagy szemei voltak, üvegből csinálva, hosszú, fekete szempillákkal. A feje viaszból volt csinálva. Kis, rózsaszínű selyemcipőjének aranyból volt a sarka, mereven tartotta a fejét, és mozdulatlanul nézett ki az utcára.
Öreg Bori Borcsa alig tudott magához térni a csodálkozástól. Csóválta a fejét úgy, hogy reszketve mozgott a kis zöld toll a kalapján. Megint ezt mondta:
- Nézzétek, gyerekek, nézzétek meg jól! Meglepő, hogy milyen csodálatosan hasonlít ez a viaszból csinált hölgy a ti szegény kismamátokhoz! Ugyanilyen csinos kis orra volt! Ugyanilyen kedves kis szája! És pont ilyen nagy, ibolyakék szeme! Milyen furcsa véletlen! Soha életemben nem láttam ilyen hasonlatosságot!
A két árva nagyon megörült ennek. Végre egyszer láthatták, hogy milyen volt az anyjuk. Büszkék voltak, hogy ilyen szép ruhát viselt. Boldog csodálkozással nézték a viaszhölgyet. De a viaszhölgy nem törődött senkivel. Mereven, magasra emelt fejjel, komolyan nézett ki kék üvegszemével az utcára, elnézett a járókelők feje fölött a levegőben.
Öreg Bori Borcsa nagyot sóhajtott, és tovább ment a két gyerekkel. A gyerekek sajnálták, hogy már el kell menni, mert szerették volna még sokáig nézni a kékszemű viaszhölgyet, aki olyan nagyon hasonlított az ő kisanyjukhoz. Mikor néhány lépést mentek, megfordultak, hogy még egyszer visszanézzenek a kirakatba a viaszhölgyre.
És ekkor történt az első csodálatos dolog. János és Annus meglepve látta, hogy a viaszból csinált hölgy, aki eddig olyan merev, nyugodt és mozdulatlan volt, most igen lassan megmozdult, egy kicsit előrehajolt, feléjük fordította fejét, és rájuk nézett. Rájuk nézett szép nagy kék szemével, és egyszerre csak mosolyogni kezdett rájuk.
Annus belekapaszkodott Bori Borcsa szoknyájába, és ijedten kiáltott fel:
- Borcsa néne! Nézze csak! Nézzen oda! Ez a viaszhölgy utánunk néz, és ránk mosolyog... ránk mosolyog!
János meglepetten kiáltott fel:
- Ránk mosolyog! Szavamra mondom, Borcsa néne, szavamra!
Öreg Borcsa visszanézett a viaszhölgyre, és bosszúsan mondta:
- Ugyan, kis ostobák! Képzelődtök! Hogyan mosolyogna rátok, hiszen fából meg viaszból van csinálva!
Bori Borcsa okos öregasszony volt, de ezúttal nem volt igaza.
A két gyerek egész nap nyugtalan volt. Hiába beszélt neki Bori Borcsa. Világosan látták, igen, látták, hogy a kedves viaszhölgy feléjük fordította a fejét, és édesen mosolygott rájuk! Még este is mikor lefeküdtek, ketten a közös ágyukba, sokáig suttogtak egymással titokban, a sötétben. A kék szemű viaszhölgyről suttogtak, aki az ő kisanyjukhoz hasonlít, és aki olyan kedvesen mosolygott rájuk, mint még soha senki a világon.
Másnap összesúgtak, és titokban, hogy Borcsa meg ne tudja, elszaladtak a nagy kirakat elé.
A kék szemű hölgyet azóta átöltöztették. Ma más ruha volt rajta. Égszínkék fátyolszövetből, ezüst virágokkal díszítve. A hajában kék gyémántok csillogtak. Pici lábán ezüst cipő volt. És ugyanúgy nézett kifelé, a levegőbe. Komoly arccal, mint tegnap. A gyerekek megint sokáig álltak ott, és bámulták. Megszerették a szép hölgyet. Szívesen álltak volna ott késő estig.
Vidám asszonyok jöttek arra, és meg megálltak egy percre, nézni a kirakatot. Az egyik nő megszólította a két gyereket:
- Miért álltok ebben a nagy hidegben olyan sokáig ez előtt a kirakat előtt? Annyira tetszik nektek az ezüst virágos ruhájú hölgy?
- Igen mondta Annus, ő nekünk nagyon tetszik, mert csodálatosan hasonlít a mamánkra!
- Hol van a mamátok? Kérdezte a hölgy.
- Az égben felelte Annus.
Fenn, a felhők fölött, az égben meghallotta ezt a feleletet az ő kisanyjuk. Kisanyák az égben mindig meghallják, ha gyerekeik róluk beszélnek. Az ő kisanyjuknak aranyszárnyai voltak.
Minden kisanyának, ha az égbe kerül, aranyszárnyai vannak, mert az égben minden kisanyából angyal lesz.
A kisanya elröpült egy nagy, bolyhos, fehér felhő szélére, és lenézett a szédítő magasból a városra. Egy pillanat múlva már meglátta a két gyereket állni a kirakat előtt, és meglátta a kék szemű viaszhölgyet, akit a gyerekek nagyra nyitott szemmel bámultak. A kisanya oly boldog volt, hogy egyszerre sírt és nevetett. Nagyon jól esett neki, hogy az árvái ilyen nagyon szeretik őt. Boldog jókedvében a felhő széléről lekiáltott a városba:
- Köszönöm neked, kedves viaszhölgy, hogy annyira hasonlítasz rám!
Ezt meghallotta sok más angyal. Köréje sereglettek kíváncsian. A kisanya büszkén mondta nekik:
- Csak gyertek, gyertek! Nézzétek! Itt a két felhő közt jól le lehet látni a városba! Látjátok ott azt a két pici gyereket a kirakat előtt?
- Látjuk! Látjuk! Mondták az angyalok, kihajolva a felhő széléről.
A kisanya félig sírva, félig nevetve mondta:
- Hát azok az én kisgyerekeim! János és Annus! Már régen ott állnak a kirakat előtt, ebben a nagy hidegben és nézik a viaszfigurát, mert az hasonlít hozzám! Ó, jó kisgyermekeim! Ó, drága kisgyermekeim! Csak meg ne hűljenek!
Ez történt fenn az égben.
Lent a városban a két gyereknek fázni kezdett a lába. Elindultak dideregve hazafelé. Miután pár lépést tettek, Annus így szólt Jánoshoz:
- Nézzünk vissza! Biztos, hogy megint ránk fog mosolyogni.
Félénken, reménykedve néztek vissza. Nem csalódtak. A kék szemű szépasszony megint előrehajolt, megint feléjük fordította a fejét, és megint édesen mosolygott rájuk. De most mintha kissé szomorúbb lett volna a mosolya, mint tegnap volt. Mintha azt mondta volna nekik könyörögve:
- Ne menjetek még el! Maradjatok még egy kicsit!
János és Anna kissé meg voltak ijedve. Ez olyan furcsa, furcsa dolog volt, hogy a szép komoly viaszhölgy megmozdult és rájuk mosolygott, mikor elmentek. János és Annus kicsi volt. De azt már mind a kettő tudta, hogy az ilyen nagy bábuk is fából, drótból és viaszból vannak csinálva, és hogy a szemük üvegből van éppúgy, mint a kis játék babáknak. Hogy lehet hát, hogy az a kék szemű hölgy mégis meg tud mozdulni, tudja a szemét utánuk fordítani, és tud rájuk mosolyogni?
Késő volt már. Sötétedni kezdett. Esett a hó. Sietve mentek hazafelé, és mind a kettőnek könny volt a szemében. Nem tudták hogy ez miért van. Hiszen ők nem szomorúak! Tele volt a szívük meglepetéssel, kíváncsisággal és szeretettel.
Fázott az orruk. Dideregve siettek végig a fagyos, hosszú úton. Otthon Bori Borcsa jó meleg konyhájában, a tűzhely mellett, levest kanalazva, megnyugodtak.
Annus Jánoshoz hajolt, és ezt mondta neki:
- Én nem vagyok megijedve. Én örülök nagyon, nagyon! Ő azért mosolyog ránk, mert szeret minket.
- Miért szeret minket? kérdezte János.
- Azért szeret minket, mert hasonlít a mi anyánkhoz felelt Annus.
De az öreg Bori Borcsának nem szóltak egy szót sem az egész dologról. Miért szóljanak? Bori Borcsa úgyse hinné el nekik. Még talán egy kicsit ki is nevetné őket...
Este, mikor lefeküdtek a közös ágyba, úgy magukra húzták a nagypaplant, hogy még a fejük se látszott ki alóla. Ott aztán sokáig suttogtak egymással, a paplan alá bújva, a sötétben. Nagy titokban elhatározták, hogy meglátogatják az édes, kék szemű hölgyet.
Megint elmentek a nagy nőiruhaüzlet elé.
A hölgy megint új ruhában volt. A nő mindennap szebb volt, mint az előző napon. Most halvány tengerzöld ruhában ült rendes helyén, a selyem díványon. Zöld bársonycipője volt. A cipőnek zöld drágakőből volt a csatja. A sok viaszfigura közt a "mama" volt a legszebb. A gyerekek- egymás kezét fogva sokáig, sokáig hallgatagon nézték.
Mikor elmentek tőle, és szokás szerint visszanéztek rá, megint valami nagyon furcsa dolog történt. A kirakat üvegén keresztül nem lehetett semmit se hallani, de a hölgy megmozduló piros ajkain világosan lehetett látni, hogy mondott nekik valamit. Bizonyára azt mondta, suttogva, hogy ne menjenek még el, ne hagyják el őt. Lehetett látni a szeméből is, hogy ezt suttogja.
- Ne...ne...ne menjetek még el! De haza kellett menni, még mielőtt nagyon besötétedett volna. Az árvák, mikor elindultak, nevettek az örömtől. Annus azt mondta:
- Milyen kár, hogy haza kell most menni! Éppen most, amikor az édes kékszemű elkezdett beszélni hozzánk!
Persze, öreg Borcsa ezt se hitte volna el nekik. Hát erről se beszéltek neki. Erről igazán nem szóltak neki semmit, semmit, egy szót se!
Egyre közeledett a karácsony. Jánost és Annust egész nap nem lehetett látni. Elbújtak az éléskamrába, magukra csukták az ajtót, titokban varrtak, fúrtak faragtak. Mint tavaly is tették, az idén is karácsonyi ajándékot csináltak Bori Borcsa számára. Ezt nagy titokban kellett csinálni, mert a karácsonyi ajándéknak meglepetésnek kell lennie. Ezt Borcsa is nagyon jól tudta, tehát úgy tett, mintha nem tudná, mit csinálnak a gyerekek, nem zavarta őket titkos munkájukban. De az idén nem csak Borcsa ajándékán dolgoztak. Egy másik ajándékot is csináltak. És ez a másik, ez lesz a legszebb, amit valaha csináltak. Mert ez a kék szemű hölgynek készül.
Annus kézimunkát készített a hölgynek. Sárga és kék vastag pamutból nagy virágot horgolt, amely akkora volt, hogy egy poharat lehetett rátenni. János egy régi szivarskatulyát szerzett, ezüstpapírból ollóval csillagokat vágott ki, és azokat szép rendben ráragasztotta a skatulyára, amely ettől a sok csillagtól úgy ragyogott, hogy öröm volt ránézni.
Elérkezett a karácsony. A város fehér volt a sok hótól. Nagy, fehér hópaplanok feküdtek az utcákon. Fehér paplannal volt leborítva minden autó teteje.
December 24-én, karácsony estéjén, vadul süvítve fújt a szél. A hópelyheket a járókelők szemébe csapdosta. Az emberek szinte szaladva mentek boltról boltra az utcákon, és mindenütt ezt a szót lehetett hallani:
- Hóvihar! Hóvihar!
A hóviharban, a hosszú utcán a sok didergő, ajándékcsomagokkal szaladó ember közt két kisgyereket lehetett látni, amint a viharral küszködve siettek. De ők bátran mentek tovább, nekivágva a viharos szélnek, a csapkodó hónak... mentek, mentek... egyenesen a nagy nőiruhaüzlet felé, amelynek kirakatában ma is ott ült... a legédesebb fiatalasszony a világon.
János és Annus belépett az üzletbe, fáradtan, átfázva. Lerázták magukról a havat, és elővették a két kis csomagot, amelyet újságpapírba csomagolva hoztak magukkal. A csillagos skatulyát és a sárga kék pamutvirágot. Az üzletben zajongva nyüzsgött a száz meg száz vásárló. János és Annus csak nehezen tudott előrefurakodni a tömegben. Senki se törődött velük. Mindenki ajándékot vásárolt, sietett, hangosan beszélt, tolongott. Majdnem elgázolták Jánost és Annust, úgyhogy félelmükben összefogóztak.
Végre észrevette őket egy finom, idősebb úr, az egyik segéd. Tréfálkozva kérdezte tőlük:
- Hová küszködtök, ti apró gyerekek, ebben a tolakodó tömegben?
Annus félénken felelt:
- Ajándékot hoztunk.
- Ajándékot? Kinek?
- Annak a kék szemű hölgynek, aki a kirakatban ül.
A segéd csodálkozó mosollyal nézett Annusra:
- Annak a viaszfigurának?
- Igen felelt Annus helyett János.
- Miért hoztatok neki ajándékot?
- Mert nagyon szeretjük. Szabad odaadni neki, amit hoztunk?
És Annus a kirakatra mutatott, amely száz meg száz villanylámpától ragyogott, és amelyben a többi figurák közt ott ült az ő szeretett kék szemű asszonyuk. Még soha nem volt olyan szép, mint ma. Ma tetőtől talpig fényes, tiszta arany ruhában volt. Arany virág volt a keblén. Arany fejdísz a hajában. Arany cipő a lábán. Komolyan nézett ki az utcára, a hópelyhes levegőbe, és a szeme kékebb volt, mint valaha.
Annus megkérdezte a segédet:
- Kérem szépen, bemehetünk hozzá a kirakatba?
- Hogyne mondta nevetve a segéd.
Még be is segítette a két apróságot a kirakatba, a viaszfigurák közé. Annus a kék szemű hölgy füléhez hajolt:
- Boldog Ünnepeket! Súgta neki.
- János a másik fülébe:
- Boldog ünnepeket!
Aztán mind a ketten letették ajándékaikat a hölgy arany cipős lábai elé. Aztán kíváncsi arccal néztek kék szemébe, hogy meg fog-e mozdulni, fog-e mosolyogni, és meg fogja-e köszönni az ajándékokat. Nézték, nézték. Vártak, türelmesen vártak. De a szép hölgy nem mozdult.
Mialatt lent a városban ez történt, azalatt fent, a város fölött, magasan fent a nagy felhő szélén álltak az aranyszárnyú angyalok, és néztek le gyönyörködve nézték a kivilágított várost, kis fénypontjainak millióival, felvillanó tűzbetűivel... A kisanya ott állt közöttük, de ő nem a piros tűzbetűket nézte, hanem azt a két kis pontot, az ő két gyerekét, Jánost és Annust ahogy a hosszú utcán az üzlet felé siettek a hóviharban. Két kis mozgó pont a hó nagy fehérségében...
A kisanya aggódva szólt:
- Jaj, szegény gyerekeim; ilyen csúnya hóviharban! Hova szaladnak? Miért nem maradtak otthon a jó meleg konyhában?
A többi angyalok is aggódva kezdték nézni a két kis pontot: Jánost és Annust. Aztán látták, hogy ajándékokat tesznek le a viaszhölgy lábai elé.
A kisanya ezt látva, sírva fakadt az örömtől, mert tudta, hogy azok az ajándékok neki szólnak. Sírva fordult a többi angyalhoz:
- Nézzétek, nézzétek! Kiáltott feléjük. A gyermekeim ajándékot vittek nekem! Ilyen viharban! Ó, jó kis gyermekeim!
Az egyik angyal szelíden kérdezte:
- Miért sír, Drágám?
- Kérem szépen... én... én... az örömtől sírok felelt a kisanya. Boldog vagyok.
Most már egyre több fényes angyal sétált oda a felhő szélére, s nézett a ragyogó városra. Mindenik látni akarta Jánost és Annust a kirakatban.
A kisanya hirtelen elmosolyodott a könnyei között.
- Ó, mennyire örülök mondta-, ha arra gondolok, hogy a minap boldogok voltak, mikor az a fából meg viaszból csinált hölgy rájuk mosolygott... és még mennyivel boldogabbak voltak. Mikor az a hölgy suttogni kezdett hozzájuk...
Egyre édesebben mosolygott, és a szeme tele lett boldog könnyekkel. Mosolyogva szólt a mellette álló angyalhoz:
- Kár, hogy az én jó kis gyerekeim nem láthatják most, hogy az anyjuk sír... sír... az örömtől...
És kíváncsian nézett le a felhőről a városba, várva, hogy most mi fog történni.
Azt látta, hogy János és Annus még mindig ott áll egymás mellett a kirakatban, és nézi a kék szemű hölgyet. Még mindig várta mind a kettő, hogy milyen választ kap tőlük az ajándékokra. Vártak, vártak... Egyszerre csak meglepetve fogta meg János Annus kezét.
- Nézd, nézd, könny van a szemében!
Rábámult a hölgyre. A hölgy a szép kék üvegszemeiben két könny csillogott. De nem volt szomorú a hölgy. Milyen furcsa! Boldogságtól csillogott a két könny. János csodálkozta szólt:
- Látod? Nézd a kékszemű... Sír!
Annus remegő hangon mondta:
- Én azt hiszem János nem ő sír, hanem mi sírunk. Megtörölték a szemüket, hogy jobban lássanak. Annus csodálkozva mondta:
- Igazad van, János. A kékszemű sír.
És most már azt is látták, hogy a hölgy nem a levegőbe bámul, mint eddig tette, hanem rájuk néz. És a két szemében a két könny úgy csillog, mint két kis szikrázó gyémánt.
Annus kis szíve összeszorult.
- Ne sírjon, kérem mondta szelíden suttogva a hölgynek.
A villanyfényes utcán még mindig fergetegben hullott a hó. A levegőben, mint a csillagok, szikráztak a hópelyhek. Karácsony estéje! Az ajándékokkal, csomagokkal megrakott férfiak, asszonyok, gyerekek szaladva mentek egyik utcából a másikba. Hangosan, boldogan, jókedvűen.
Annus suttogva mondta a kékszeműnek:
- Késő van, este van, kérem szépen ne haragudjon, de most már haza kell mennünk.
És hozzátette:
- Isten vele, édes.
Mikor fenn az égen, a felhő szélén a kisanya meghallotta, hogy Annus búcsúzik, ijedten ragadta meg a mellette álló angyal kezét:
- Jaj, nézze, nézze! Most mindjárt elmennek onnan a gyermekeim... a kirakatból! Úgy szeretnék... úgy szeretnék valami örömet szerezni nekik! De mit tehetek? Mit? Mit?
Az angyal nyugodtan mondta:
- Már szerzett nekik örömet, drágám. Nem volt elég, hogy látták az anyjuk boldog könnyeit?
- Nem volt elég! Nem elég! kiáltott a kisanya. Ők még kicsik, ők még nem értik, hogy mit jelent az! Többet érdemelnek! Sokkal többet!
Az angyal mosolyogva kérdezte:
- Hát maga mit adna most nekik?
- Mindenkinek egy csókot! felelt kisanya valami furcsa bánatos mosollyal.
Lenn a kirakatban halkan megismételte Annus a búcsúszót:
- Isten vele, édes.
- Isten vele, édes mondta ünnepélyesen a komoly kis János is, és mélyen meghajolt.
Már éppen el akartak indulni, mikor egyszerre csak azt látták, hogy a kék szemű hölgy lassan megmozdul... nagyon lassan. Megmozdult, lehajolt hozzájuk, és szelíden megcsókolta őket. Előbb Annust, aztán Jánost. Csodálatos, milyen bársonyosan meleg volt viasz arcának érintése. Az ajka forró volt. És rájuk nézett, és valami furcsa, bánatos kis mosollyal mosolygott rájuk.
Aztán lassan felemelkedett a felsőteste, és egy perc múlva már ismét úgy ült a helyén, egyenesen, mozdulatlanul, mint azelőtt. És megint kinézett az üvegen át, ki a levegőbe, mintha semmi se történt volna.
Fent az égben a boldog kisanya csak nézte, nézte mindezt... úgy figyelt, hogy alig mert lélegzetet venni.
Lent az üzletben ezt mondta az idősebb segéd egy másik segédnek:
- Ezt a kék szemű hölgyet a javítóműhelybe kell vinni. Úgy látszik valami elromlott benne. A múltkor a feje mozdult meg, most pedig lehajolt a felsőteste. Meg kell vizsgálni benne a drótokat és a szögeket...
János, Annus és a kék szemű hölgy egymásra mosolygott. Mind a hárman tudták, hogy ez nem így volt. Tele volt a szívük szeretettel s örömmel. János szíve is, Annus szíve is és akár hiszitek, akár nem a viaszból csinált hölgynek a szíve is. És még valakinek a szíve, ott fenn a magas felhők fölött.
Másnap reggel első dolga volt a két gyereknek szaladva elmenni a kirakat elé. De amikor odaértek, a kék szemű hölgy már nem volt ott. Elvitték a javítóműhelybe. Egy másik nő ült a helyén, bundában. Ennek barna szeme volt. Mereven nézett el a járókelők feje fölött, felfelé a levegőbe, mintha ő is várt volna valakit, aki repülőgépen érkezik. És ez a hölgy nem mosolygott utánuk, mikor elmentek. Tőle.
János és Annus még sok éjszakán keresztül suttogtak erről a csodálatos dologról, ami velük történt suttogtak az ágyban, elbújva a közös paplan alá, a sötétben. Ilyenkor néha sírtak egy kicsit, de legtöbbször mosolyogtak, mikor visszagondoltak erre az emlékre. De soha soha nem mondták el öreg Bori Borcsának, hogy milyen édes volt hozzájuk karácsonyestén a kékszemű, mert Bori Borcsa úgyse hitte volna el nekik. Öreg Bori Borcsa megint csak hitetlenül rázta volna a fejét s fejével együtt kis zöld kalapját és a kalappal együtt a kis zöld tollat. És azt mondta volna, hogy ez az egész dolog csak képzelődés, mert hiszen mindenki tudja, hogy a kék szemű hölgy fából és viaszból van csinálva, éppúgy, mint a többi bábu az üzletek kirakataiban. Ezt mondta volna az öreg Bori Borcsa, mert ő nem tudta, hogy fából csinált asszonyok is meg tudnak mozdulni igenis, igenis-, mosolyogni és sírni és lehajolni és csókot adni, ha az égben egy anya örömet akar szerezni gyerekeinek.
Így ez a különös és csodálatos eset az ő titkuk maradt: a kék szemű hölgyé, Jánosé és Annusé és az ő aranyszárnyú kisanyjuké.