“KIÁLTÓNAK SZAVA”

Dr. Mihály Ferenc immár a 90. évét tapossa, amikor ez a könyv megjelenik. Évtizedek óta “kiáltja” az igazságot a torontói magyarságnak. Ez az igazság a nemzet öntudatának felemelése és hitének magyarrá vissza alakítása. Munkássága már a hatvanas évek végén a judeo-kereszténység önámító zsákutcájától való eltávolodást szolgálta, és célja a magyar értékek, ősi, büszke történelmünk, Bibliától is régebbi ősi hitvilágunk újjáélesztése. Ipolyi Arnold, Zajti Ferenc, Bobula Ida igazgyöngyeinek továbbadása: mind az ő műve.

Nem vágyik fanfáros diadalútra, nem lép az önimádás bársonyos, harsonás mennyországába. Szerényen, sokszor saját költségén fenntartja és hirdeti az ősi magyar dicsőséget, Árpád származását, elsőként említve a Jézussal való rokonságát. Szerény, vérbeli “szittya”, mert amint Herodotos is írja, “a szittyák szerények, nagylelkűek, a szív törvényei szerint élnek.”

Hosszú unszolásra hajlandó csak megjelentetni ezt a munkát, amely évek, évtizedek gyűjteményt: cikkei, beszédei, pontos dátumokkal is igazolva a szerző munkásságát és érdemességét. A magyarság jövőjének formálását nem egy ember munkája, elképzelése dönti el, bármennyire is fontosnak, sőt szentnek, majdhogy “Istennek”, csalhatatlannak képzelik magukat egyesek!

Az igazi, vérbeli magyar ember (aki származása szerint is az, mert még mindig sok van ilyen) ősei is azok voltak, ritkán esik a fenti hibába.

A magyar jövő együttesen, másokkal formálódik, és akik ezt előőrsként viszik előre, mint szellemi él, azoknak meg kell barátkozni ezzel a gondolattal, “fel kell nőni ahhoz!” Ez az a rosta, amin csak az “igazi magyar” fog fennakadni, mivel csak az ő lelkülete tudja felfogni mi a “SZER” lényege. SZER-énység nélküli SZER-telen tolakodók ezt idegen lelkületük miatt fel sem tudják fogni.

Dr. Mihály Ferenc dicsőségére váljon az, hogy szerényen, csendben, hangyaszorgalmával és kitartásával volt bátorsága már évtizedekkel ezelőtt nyilvánosan vállalni a Szittyakürt lapjain Jézus szittya- párthus- magyar azonosságát, elindítva ezzel a magyarság közeljövőbeli újjászületését.

Dicsősége mindazoknak, akik hozzá hasonlóan, önzetlenül, szerényen munkálkodnak a magyar feltámadáson az egész világon: Segítse dr. Mihály Ferenc ezen munkája őket e “szent SZER” megvalósításának érdekében.
Forray Zoltán Tamás, a Torontói Kőrösi Csoma Sándor Történelmi Társaság elnöke.
1987. MÁRCIUS

Dr. Mihály Ferenc: “KIÁLTÓNAK SZAVA”

Testvéreim! Csobánczy Elemér “Nagymagyarország, vagy nemzethalál” című művében azt írja:

“A magyarság ma életének legválságosabb szakaszában él, és önmagát ítéli halálra, ha nem tudja megteremteni a szellemi és fizikai harcának védelmi állásait, valamint a védekezés legfontosabb eszközét, támadó fegyvereit.”

Ez a fegyver a történelemismeret és az ebből eredő magyarságtudat vallásos ápolása.

A védelmi állás pedig a magyar mitológiai és történelmi alapú nemzeti egyház, melyben még megtalálhatja magát és egymást az oldott kéveként szétszóródott magyar, hogy be ne teljesüljön rajtunk a nagy látnok:
Ady Endre jóslata, miszerint: “Fölolvaszt a világ kohója és elveszünk, mert elvesztettük magunkat s még a templomot sem építettük föl.”

Ady Endre már az első világháború alatt látta, hogy a kétmilliónyi szaporodásképes magyar kivándorlása végzetes hiány lesz a békekötésnél és ez a hiány egy emberöltő múlva hat milliót fog kitenni.

És amikor a “Templom felépítését” hiányolja “Szétszóródás előtt” című versében, kritikusai azt mondták róla, hogy bolond, hiszen csaknem minden faluban van két-három, a városokban pedig tucatnyi templom. Hát mi az, amit nem építettünk föl?

Az, Testvéreim, ami itt a szétszóródásban is hiányzik: a magyar lélek temploma.
Úgy a Kárpát-medencében, mint bárhol a világon – Nimród és Árpád apánk népe -, a magyarok és leszármazottaik bármilyen nyelven, de ne idegen istenekhez, hanem a magyarok Istenéhez imádkozzanak!

Úgy a hazai, mint a világon szétszóródott közel harminc felekezet forgácsolja szét és tagadja ki az üdvösségből a másikat. Pedig, mint Széchenyi István mondja: “Megjelenésében és lélekben olyan egyformák, és mégis a katolikus lenézi a protestáns magyart, és a protestáns lenézi a katolikus magyart. És mivel Istenhez sem tudnak egyformán és egyenlően közeledni, úgy a magyarság szolgálatában sem tudnak egyek lenni.

Egy dologban azonban mégis csodálatosan egyetértenek. Mégpedig: a magyar nemzeti valláseszme elítélésében, a magyarok Istenének megtagadásában és az ő legnagyobb Fiának, a Názáreti Jézusnak a magyar nemzetcsaládból való kitagadásában.

Imádkoznak és énekelnek Jehovához, és megtagadva Nimródot, atyjuknak nevezik Ábrahámot.

Vajon nevezhető-e magyarnak az a templom, amelyben így keresik a magyar lelkület üdvösségét? Magyarnak nevezhető-e az olyan vallás, amelyben idegen Istent és idegen prófétákat tisztelnek és erőszakolnak magyarok a magyarokra? Bizony az nem magyar, hanem prozelita vallás, vagyis a zsidó ótestamentum-alappal: csak zsidó szekta, mely nem először okozott kételyt a magyar lelkekben.

Közel kétezer-kétszáz év óta emészti a prozelitizmus a szittya-magyar nemzettudatot. Csaknem kétezer évvel ezelőtt küldte el Isten az “aranyszájú” szittya prófétát, a Názáreti Jézus nagy elődjét, hogy visszatérítse a zsidó hitre kényszerített, prozelita atyafiát az élő Istenhez. Intelme ma is “Kiáltónak szava” a magyar lelki pusztában.

“Térjetek meg őseitek hitéhez, mert a fejsze már nemzeti életfánk gyökerére vettetett és amely fa jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik” – hangzik felénk kétezer év távlatából Keresztelő János kiáltó szava. – Mit jelent “megtérni?”

Megtérni annyit jelent, mint visszatérni valahová, ahonnan hűtlenül, vagy kényszerből kiváltunk. Mennyiben vonatkozik ez miránk, magyarokra? Hiszen ez a vészkiáltás a mi Hazánktól távol, kétezer évvel ezelőtt hangzott el.

Testvéreim! Mielőtt erre válaszolnék, emlékeztetlek arra, hogy mit mondott a Názáreti Jézus a kételkedőknek és a tudatlan gáncsoskodóknak! “Bizony mondom néktek, ti igen tévelyegtek, mert nem ismeritek az írásokat és az Istennek hatalmát!

Mi azt mondjuk, amit tudunk és amit látunk, arról teszünk bizonyságot. Az Égnek és Földnek ábrázatáról tudtok ítéletet tenni; mi dolog, hogy a mai időkről nem tudtok és magatoktól is meg nem ítélitek, hogy mi az igazság?

A két nagy szittya próféta dorgáló, intő szava vonatkozott az akkor még magyarul, arameus dialektusban beszélő zsidó, palesztinai és szíriai honi-szittya népekre, kikre Kr. e 129-ben és 104-ben római segítséggel Júda kiterjesztette hatalmát, és a népet erőszakkal zsidó hitre kényszerítene, vagyis bibliai nyelven szólva prozelitizálta.

Keresztelő János és nem sokkal ő utána a Názáreti Jézus a prozelitizmusból akarta megtéríteni, visszatéríteni népét az ősi hitre, mert az ő lelkiviláguktól idegen judaista vallás már a népi megmaradás, a nemzeti lét gyökereit támadta meg és feledésbe kényszerítene az ősi hitet, amelyet maga az élő Isten nyilatkoztatott ki lelki intuíció útján, régtől fogva, az ő nagy fiainak, Yimának, Zarathustrának, Budának és Mahavirának száján keresztül.

Istennek ezek a nagy szószólói mind a mi hun-szittya népünk szülöttei voltak akkor is, ha tanításaik más népek lelkében is megfogantak és azokat azok a maguk módján értelmezték és ápolták a saját jó hasznukra.

Legyen nekik az ő hitük szerint, de nekünk jogunk van a maga eredetiségében a mi magyar őstörténetünk alapján értelmezni az Igét, nem pedig a későbbi korok és érdekek hamisításai alapján.

A Biblia ellentmondásait meghagyjuk az Ótestamentumnak és szektáinak, de a bennük elrejtett igazainkat felhasználjuk, visszavesszük. Nekünk a Názáreti Jézus élő valóság, történelmi hős, nem pedig a prozelita mítosz “Krisztusa”!

A hit Krisztusa nem azonos a történelmi Jézussal, a suméri méd Nagyasszony fiával – mondja J.N.D. Anderson professzor a londoni egyetemen. “…Aki követi Jézust és tanítása szerint él, az egy igazi keresztény, anélkül, hogy hinne Istenségében” A Názáreti Jézus népét a rómaiak a zsidó hitre térítés jogával átengedték a farizeusi közigazgatásnak, prozelitizálásnak, hogy beszedhessék a kétdrachmás prozelita adót (Máté 17:24).

A prozelitizmus tehát a népek nem-zsidó vallását jelenti, mely vonatkozott akkor a kánaáni samaritánokra és gallileusokra és vonatkozik ma mindazon vallásokra, melyeknek alapja: az Ótestamentumnak nevezett zsidó mitológia.

Vonatkozik-e ez terád, Testvérem? Bizony vonatkozik. Csak nem veszed észre. Pedig templomodban minden vasárnap hallod, hogy: “…mondá az Úr Mózesnek…” és, hogy “…kardélre hányta Józsué ezt és azt a népet a csecsemőktől az aggastyánokig… ” És rád olvassák, hogy “ez a mai napra rendelt szent evangélium”, vagy hogy “ez az Istennek igéje”.

Az az Isten, amelyik hazudik és gyermekeket, asszonyokat és aggastyánokat gyilkoltat, az nem a magyarok Istene. Az a magyar lélektől teljesen idegen Isten. A magyarok Istene megtérésre és összetartásra intette az ő gyermekeit Keresztelő János, majd egymás szeretetére Jézus által, aki azt mondta az ő szittya testvéreinek: “Én azért jöttem, hogy ti megtartassatok” (Ján. 5:34).

Betöltik-e prozelita egyházaink ezt a hivatást? A felelet a tényekben van. Nem tudják, de Nyisztor Zoltán szerint nem is akarják az élő Isten külföldre szakadt fiait megtartani magyarnak. És ebben az a szülő is bűnös, aki nem tanítja meg gyermekét magyarul, magyarságtudatra.

A magyar nyelv az Ige nyelve, mondja Sir John Bowring, aki száz nyelven beszélt. Ezt a nyelvet beszéli az igazi “Ars Hungarica”, melyet beszélni magyarnak kötelesség, idegennek pedig dicsőség – mondja Ravasz László és Prohászka Ottokár, a két igazi magyar főpap.

Tehát neked is szól Keresztelő János és a Názáreti Jézus “kiáltó szava”:
most és ott ahol vagy. Jöjj templomunkba, hívjad barátaidat és hozd el gyermekeidet is. Az iskolában pedig követeld tanítani gyermeked részére a magyar vallást. A magyar vallás nem szekta, hanem Anderson professzor szerint “Egyetemes Alapvallás“.

Herodotos – a “történetírás atyja”, – aki a Kr. e. ötödik században írt, az ő Ötödik Könyvében elmondja, hogy a szkíták “Isten Fiainak” tartják magukat, országaikat pedig az “Isten Országának”. Ezeknek déli ága volt Keresztelő János és Jézus zsidó hitre kényszerített népe, kiket ők megtérésre (nem áttérésre) szólítottak fel, mert “elközelgett az Isten Országa”, vagyis a felszabadulás a római és a zsidó uralom alól, mert Keleten a rómaiak háborús vesztésben voltak a méd- pártosok elleni háborúban.

Az Isten Országa, az Isten Fiúinak Országa volt Kánán, Médea, Parthia és Khorezm: a szittyák földje, a Nap Birodalma, a Földközi-tengertől egészen Indiáig. (L.L. Velykovsky: “Ages in Chaos” c. könyve)

A hitbeli “Isten Országa” pedig egy lelki állapot, amely nem ellenkezik a történelmivel, mert először lélekben kell elérkeznünk oda, hogy méltók legyünk itt a Földön Isten országára.

Vajon van-e ma “Isten országa” és hol? Van, Testvéreim. Mégpedig ott, ahol szkíta utódok, Isten magyar fiai laknak. A Kárpát-medencében, melyet Zarathustrának megígért az Úr és ő kiadta a jelszót:

“Tömörüljetek egybe, Egy Isten, egy szív, egy akarat, egy lélek, egy múlt, egy jövő.” A tömörülést Nagy Árpád fejezte be “Az Ígéret Földjén” a Kárpát-medencében. Vajon híven sáfárkodtál-e te – elődeidben és magadban Istennek e szent ajándékával? Bizony nem.

Először – ezer évvel ezelőtt – lélekben lettél hűtlen az élő Istenhez, majd pedig tévesen felfogott keresztényi szeretetből idegeneknek ajándékoztad ősi örökségedet, mert elmulasztottad őket a befogadó jogán magyarrá nevelni. Ezért van ma “Erdély és Nyugat-Magyarország, Felvidék és Délvidék, dél-magyarországi kérdés.”

Vissza tudod-e még szerezni elorzott jussodat, vagy meg tudod-e tartani legalább azt, ami még megmaradt? Ez itt a kérdés. A válasz a magyar történelmi alapú nemzeti vallásban van. “Jöjj templomunkba, és halld meg a Kiáltó Szót”. Tudd meg, hogy mit adtunk szellemiekben a világnak, és mit sajátítottak ki tőlünk vallásos alkotásban. Az Istennel való “szövetség” eszméjét a pártus-szittya Zarathustra hirdette meg először, melyet Nimród dédapjával, Noéval kötött az Isten. Jézus ezt az ős-szövetséget újította fel az “utolsó Vacsora” borában az ő vérével, mintegy vérszerződéssel.

A történelmi Jézus és a mítosz (a hit) Krisztusa nem azonos fogalmak, mint ahogy a “krisztiánizmus” és az ősi kereszténység – mely Jézus előtt is évezredek óta létezett – szintén nem azonos. A mi őseink voltak évezredek óta az igazi keresztények, mert viselték az isteni védelem jelképét, az egyenlőszárú keresztet. Más nemzetbeliek lehet, hogy christianok, de válhatnak keresztényekké is, hit és cselekedet által magyarrá.

J. D. Anderson – a londoni egyetemen a keleti tudományok professzora – azt tanítja, hogy: “A jelenlegi összes nagy vallások felismerhetőleg csak a vetületei egy ősi egyetemes vallásnak.”

A teológia és a történelemtudomány szerint ez az egyetemes vallás a legrégibb kultúrájú népnek, a mi szkíta magyar őseinknek vallása volt, melyet egyenesen az élő Isten nyilatkoztatott ki évezredeken át az nagy fiainak, kiket a történelem Yima, Zarathustra, Jézus és Mani néven tart nyilván, akik mind a mi szittya- magyari népünk gyermekei, az őshit szerint Isten fiai voltak.

A magyar vallás tehát nem szekta, hanem alapvallás, Isten által kinyilatkoztatott ősvallás, melyet Zarathustra megreformált, az Isten munkatársaivá szerződtetve az embert, legyőzni az ármányt és uralomra juttatni az erényt. Jézus ezt a szövetséget pecsételte meg az ősi szittya szertartással, tanítványain keresztül mivelünk is, amaz utolsónak nevezett vacsorán, mely alkalom nincs kapcsolatban a zsidók páska-bárány-evésével. (írja Charle Gore püspök: Jézus of Nazaret, page 180).

Halld meg Testvér a “kiáltó Szót”, mert a történelem fejszéje már a magyar élet fájának gyökerére vettetett: Ti vagytok a világ sói, de ha a só megíztelenül, mivel sózzák azt meg? – kérdi tőled Jézus.

A megíztelenülés: a közömbösség, az elmagyartalanodás.

Nem elég, ha azt mondod, hogy van hited.
“Mert a hit meghalt önmagában, ha cselekedetei nincsenek.” – mondja Jakab apostol.

Vajon hited szerinti templomba jársz-e? Hited szerinti vallást tanítasz-e gyermekednek? Hited szerinti egyházat támogatsz-e adományaiddal? Itt a magyar hazán kívül gyermeked, unokád elveszíti anyanyelvét és ezzel magyarságtudatát is. Magyarnak csak a vallás tudja megtartani, de nem a nemzetközi vallások, amelyek lelkileg is tömegemberekké nevelik őket. Jó polgárai akkor lesznek befogadó hazájuknak is, ha megtartják egyéniségüket, magyar hitüket, “istenfiúi” méltóságukat.

Ne ringasson tévhitben téged a divatos felírás, hogy: “első magyar ilyen vagy olyan egyház, vagy szent X-Y egyház, mert mindegyiknek alapja a zsidó mitológia, melyet ők a saját Ótestamentumuknak tartanak. Judaista hitüket ma már nyíltan megvallják és éneklik: “A Sionnak hegyén Úristen… ” “Dicsérd Sion megváltódat…”, “Ó Sion templomod ékesítsd…”, “Ez esztendőt megáldjad te szent Jehova Isten… “, “Hallgass meg Izráel pásztora… “, “Óh könyörgést meghallgató Jehova “… “Változástól nem félő Jehova, mi Istenünk… ”

És így tovább. A prédikációk alapja, a textus is legtöbbször judaista, ótestamentumi. Nemkülönben a püspöki pásztorlevelek. Például: “…különleges tekintettel legyünk a zsidókkal tartott szolgálatokra, mert bennük hálát adunk közös gyökerünkért a Szövetségben, és valljuk a mi Atyánknak, Ábrahámnak hitét.” (Püspöki körlevél, 1985. Közli: Töreki Ödön wellandi plébános tudósítójában).

D. Emmett Carter torontói érsek 1979. évi nagyböjti pásztorlevelében írja:

“Jézus Istene: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene volt. Anyja épp oly zsidó volt, mint Júdás. Péter és a tizenkét apostol éppen olyan zsidók voltak, mint a Főpap és az írástudók… A keresztények természetesen fordultak a zsidó Bibliához, melyet mi Ótestamentumnak hívunk… ” stb. Mindkét pásztorlevél világos beszéd és nincs is ellene kifogásunk, mert nem parancsolják, hanem csak tanítják, hogy ezeket higgyük. Legyen kinek-kinek a maga hite szerint.

“…És nekünk éppen olyan jogunk van a mi saját nemzeti múltunkból meríteni lelki erőt, mint a Biblia népének van.” – mondta és írta Szentiványi Sándor unitárius püspök bátyánk. Ezt nekünk nemzetközi törvénnyel biztosítják vallási alapon. De nemzetségi alapon nem, mert az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapszabálya csak az emberi jogokat védi, de a nemzetiségi jogokat nem.

Az anyaország mai határain kívül élő hatmilliónyi magyarságnak megmaradására tehát csakis vallási alapon van lehetőség, mert a nemzeti öntudat nélküli prozeliták anyanyelvüket vesztett gyermekei, unokái elszéledtek, mint Dr. Brachna Gábor úr írja: “…elköltöznek más egyházakhoz. A vasárnapi templomlátogatók gyér sora, megroggyant vállú öregekkel valahogy a temetők korhadó sírfáira emlékeztetnek. Jogos a kérdés, ami egyformán szól lelkészeink és gyülekezeti tagjaink felé: végeztünk-e olyan szülői és lelkipásztori munkát, amely maradandó módon alakította volna ki gyermekeinkben a keresztényi jellemet és magyar életideált, amellyel bátran bocsáthattuk volna útjukra őket?” – kérdi az esperes úr.

És mit válaszolhat erre az elpártolt unoka? Azt, hogy azt a judaista szemléletű krisztián vallást és zsidó mitológiát – amihez ugyan neki semmi köze – ott is megtalálja. “Ezt kaptam és aki az igazit elmulasztotta belém nevelni, most szemforgatva ne vádoljon!”

Ez is világos beszéd. Mi tehát a teendő, addig míg nem késő?

Nem kell megalapítani a magyar vallást, melyet sem Péter, sem Pál, sem Jézus nem alapított, hiszen az mindig volt, amióta magyar él a Földön, mert azt egyenesen az élő Isten alapította intuíció (benső szemlélet} útján, mondva Yimának: “Tanítsd az én vallásomat”; majd Zarathustrának: “Szükségem van a te szövetségedre, óh Zarathustra, legyőzni a gonoszt és tanítani az igazságot. Majd elküldte másik két nagy fiát a prozelitizált, hitehagyott gyermekeihez, hallható szóval mondva: “Térjetek meg őseitek hitéhez, mert a történelem fejszéje már életfátok gyökerére vettetett, amely ha megtéréshez méltó gyümölcsöket nem terem, kivágattatik és a gyehenna (a beolvasztás) tüzébe vettetik.”

Neked tehát, Testvérem, nem áttérni kell. Szakítani az idegen mitológiai alapú nemzetközi vallással és tömörülni a magyar történelmi alapú nemzeti vallásba, és azt Egyetemes Magyar Egyház néven törvényesen bejegyeztetni. Azután megkezdeni a rendszeres munkát és – amint Illyés Gyula írja: “Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán ne szégyelljük“, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk. És itt szerinte is a hangsúly a gyermekeken, a fiatalokon van. Be kell őket szervezni, szerepet adni nekik, hogy magukénak tartsák a gyülekezetet és fejlesszék. Pap bárki lehet, akinek műveltsége, és elhivatottsága erre alkalmas. A probléma nagy és dicső és ahol “négy-öt magyar összehajol” a magyarok Istene nevében, a siker biztosítva van. Tanácsért forduljatok hozzánk.

GONDOLATOK EGY PRÉDIKÁCIÓHOZ

Alapige: Lukács, 10. rész: 25-37-ig: A samaritanus János, 4.rész 3-10. és 20. és 24: A samariai asszonnyal való beszélgetés.

A prédikáció az Istentiszteletnek, az Istenhez vezető útmutatásnak a legfontosabb része. Tanítás, imádság, melynek célja az, hogy a mindennapi élet gondjaiban, küzdelmeiben elfásult embert kiemelje a lelki tespedésből és közelebb vigye az Atyához, aki teremtett, megtart és bölcsen igazgat mindeneket.

Ahhoz azonban, hogy a prédikáció ezt a célt elérje, elengedhetetlenül szükséges az, hogy a tanítás szelleme, célja, módszere, nyelvezete, a hívők lelki karakterének, egyéni és nemzeti törekvéseinek, lelki igényeinek és szellemi képességeinek megfeleljenek, – továbbá, hogy a prédikátor által felhasznált történelmi és Krisztust ábrázoló adatok igazak legyenek. Ne ellenkezzenek a modern tudomány megállapításaival.

Krisztus látta ezeknek a követelményeknek fontosságát. Azért mondta a samariai asszonynak, hogy “…eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul, mert az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják: (Ján. 4:23,24)

Az igazságkeresésnek egyik legizgalmasabb része az a kérdés, hogy milyen nemzetiségű volt Krisztus, kinek lábnyomai “Szent Földdé” tették a filiszteusok, kananeusok, föníciaiak, hettiták, szamaritánusok, szkíták és zsidók földjét.

Feleletet erre a kérdésre a teológusoknál ma még hiába keresünk. Válaszuk az, hogy Krisztus nem emberi indulatból, hanem a “hupostasiá”-ból, vagyis az Isten személyiségének és az emberi természetnek titkos, természetfeletti egyesüléséből született, tehát Istennek egyszülött Fia. Mégis, mintegy saját magukat megcáfolva, ugyanakkor azt is mondják, hogy zsidó volt és Dávid nemzetségéből származott. Itt tehát már emberi származást tulajdonítanak neki, ami természet ismeretünknek és a tudomány mai állásának jobban megfelel, és nem kisebbíti Jézus ama tanításának értékét, melyek az ő szájából vannak. Feljogosít azonban bennünket arra, hogy a prédikációnak Krisztus emberi származására, nemzetiségére vonatkozó részét a régészet és az őstörténet-tudomány eredményeinek birtokában megvizsgáljuk, hogy az Atyát kétkedés nélküli “lélekben és igazságban” imádhassuk. Ha Isten megköveteli tőlünk, hogy őt féljük, imádjuk és tiszteljük, akkor bizonyára úgy, fogad bennünket szívesen, ha ezt emelkedett lélekkel és a valóság ismeretében megerősödött hittel tesszük.

Ahhoz, hogy Krisztus történelmi alakját megrajzolhassuk, bele kell tekintenünk annak a földrésznek és annak a népnek a történelmébe ahol és között ő élt és akik közül származott. Jézus származására vonatkozóan a Biblia nem nyújt megbízható támpontot. Nem is nyújthat, mert az evangéliumokat nem szemtanúk és nem kortársak írták, hanem azok az időszámításunk szerinti második és harmadik század keresztény, vallásos irodalmának termékei. A mítoszkeltés és célszerűségre való törekvés minden hibájával, mely szerint nem az volt a cél, hogy ki volt Krisztus és milyen volt, hanem az, hogy kinek kellett volna és milyennek kellett volna lennie: vagyis legendát írtak. H. Delahaye Jézus Társasági atya szerint “az ember portrét vár és programot kap”.

Mindazonáltal a négy Evangélium, az Újtestamentum külön-külön is és együttesen is csodálatos és fenséges mű, melynek Isten – hitbeli és erkölcsi vonatkozásaival nem szállhatunk vitába.

Vitába szállhatunk azonban történelmi adataival és Jézus emberi származására vonatkozó ellentmondásaival. Ehhez tudnunk kell, hogy sem Jézus nem tartotta magát zsidónak, sem az első keresztények nem tartották őt annak. A Dávid családjából való származás csak a harmadik század végén került – mint kései betoldás – az Evangéliumokba a diaszpórában élő keresztény zsidóság képviselőinek kívánságára és nyomására. Árius püspök hiába tiltakozott e tendencia ellen, őt tettleges bántalmazás alkalmazásával eltávolították a niceai zsinatról, i.sz. 325-ben.

A Máté Evangéliumában közölt családfa szerint Jézus József fia volt és 3. Ábrahámtól számítva a 41. leszármazott, míg Lukács Evangéliuma szerint József fia ugyan, de az 56. leszármazott. Márk és János Evangéliuma nem beszél családfáról. A Máté és Lukács evangéliumában felsorolt több, mint hatvanöt nemzetség – csak harminc éves átlagos életkort számítva is – több, mint kétezer évet ölel fel. Ennyi idő távlatából nem lehet egy emberfiának származásfonalát visszagombolyítani. A kétségek eloszlatására marad tehát az adott helyzet, melyet az archeológia és az őstörténet tudomány fényénél ma már: tisztán látunk.

A Biblia adatai és J.W. Swain, az University Illionis történelem professzora szerint a zsidó nép etnikai határa még a babiloni fogság megszűnése idején sem terjedt északabbra, mint Solyma, a későbbi Jeruzsálem határa, mely várost a Palesztinát elfoglaló Cyrus perzsa király adományozta a zsidóknak, hogy itt építsék fel kultuszközpontjukat és templomukat. Amikor ez ellen a kánaániak – akiket másképpen “Él Harcosainak” vagyis izra-elitáknak is hívtak – tiltakoztak Cyrus utódjánál, Artaxerxesnél, akkor ő a kérelem jogosságát elismerte és az építkezést letiltotta, és Solymát meghagyta samariai helytartó fennhatósága alatt, vagyis az izraeliták jogos tulajdonában.

Mindezek felsorolására azén van szükség, hogy világos legyen, miszerint a Uru-Solymától, vagyis Jeruzsálemtől északra eső terület lakossága nem volt zsidó, bár a Biblia adatai szerint Dávid és Salamon uralkodása alatt zsidó fennhatóság alatt volt. Ez időtől kezdve a két nép között állandó volt a háborúskodás és “keserű a viszony”, mely az újtestamentumi időktől sem szűnt meg, sőt fokozódott. Amikor a Kr. e. 129-ben függetlenségét kivívó Júda – a Rómával kötött szövetség után – elfoglalta Samariát, majd Kr. e 104-ben a Kis-hon folyótól északra eső részt, Galileát is, a lakosságot körülmetélkedésre és zsidó vallási törvények alá kényszerítette – írja J.W. Swain professzor.

Mindez azonban sem a samaritánusok, sem s galileai szkíták népi jellegét nem változtatta meg. Fizették a zsidó vallás szerinti tizedet, de továbbra is a hegyeken (Gerizim, Kál, Kérmel, Táborhegy) imádkoztak.

A Hammond “Biblical World Atlas” a Kr. e. 2000-1600-as időkre vonatkozóan Mezopotámia északi részét, későbbre vonatkozóan pedig Palesztina északi felét is arámi területnek tünteti fel, míg a déli felét valószínűleg a Bibliával szembeni tapintatból kánaániak. Az archeológia és őstörténet-tudomány azonban már kiderítette, hogy Kánaán földjén is ugyanazt a nyelvet beszélték, mint tőle északabbra, vagy délebbre. Erre fényes bizonyítékokkal szolgáltak a fentebb említett területeken feltárt rovásírásos és ékírásos nyelvemlékek, melyek ma már tömegével állnak az őstörténészek rendelkezésére Turántól egyfelől Gibraltárig, másfelől Mezopotámián, Palesztinán és Egyiptomon át Etiópiáig. Ezek az írások csodálatosképpen ma is olvashatók és megérthetők magyarul, amint azt Dr. Baráth Tibor “A magyar népek őstörténete” című kitűnő könyvében ékesen bebizonyította.

Meg kell állapítanunk, hogy a ma sumérnak nevezett nyelv volt az igazi arámi nyelv, melyet a zsidók ősei adoptáltak és még Krisztus Urunk idejében is beszéltek. Hiába ostorozzák őket a rabbik – amint a Talmudban a Sabbath 12b. lapján és a Sota 33.a. Lapján Jehuda és Jochanan rabbikat idézve írva vagyon -, hogy “Sohase imádkozzék az ember szükségeiért arámi nyelven, mert akkor az angyalok nem csatlakoznak az ő imádságához, mert az angyalok az arámi nyelvet nem értik.”

A MESSIÁS

Az Evangéliumok azt tanítják, hogy Jézus volt az a Messiás – vagyis szabadító – akit a sok rabsorsot szenvedett zsidó nép várt, akit nekik prófétáik jósoltak, ki Dávid családjából származott, a júdeai Betlehembe született Máriától és József fia volt.

A zsidó nép azonban nem vallási, hanem politikai szabadítót várt, vérükből való vér, húsukból való hús és hatalmas, mint a legendabeli Dávid király. Ők a Názáreti Jézust nem ismerték el sem zsidónak sem szabadítónak

Hittudósok és történészek egyöntetűen írják, hogy az Újtestamentum Evangéliumaiban az első évszázadok alatt sok változtatás, betoldás és kihagyás történt egyházpolitikai, célszerűségi okokból.

Istennek jogában állt a messiás-várandóság betöltésére bármelyik népet kiválasztani és az ő Igéi ugyanolyan értékűek, ha Kínai, Szkíta, Perzsa vagy Zsidó Krisztus szájából hangzik is. Mivel pedig valóban kiválasztott egy népet, melyen keresztül elküldte az ő Egyszülött Fiát, nemcsak illik nekünk, hanem kötelességünk is tudni, hogy melyik volt az a nép.

Houston Stewart Chamberlain szerint teljesen bizonyos, hogy Krisztus nem volt zsidó és ereiben egy csepp zsidó vér sem csörgedezett, mert Galilea népe, ahonnan származott, nem volt zsidó. E területet a zsidók “Galil hag Goyim”-nak, Idegenek földjének nevezték és ezt a nevet egyszerűsítették a Rómaiak Kr. e. 63-bon Galileára, melynek jelentősebb városa Scythopolis, lakossága pedig khusi szkíta nép volt, kiket Kr. e. 710-re II. Sargon Susánból telepített Galileába, az ottani rokon népek közé, akik a tőlük délre lakó samaritánusokhoz hasonlóan a sumér nyelv arameus dialektusát beszélték. A sumér nyelvről pedig nem kisebb tudósok mint Sir L. Wooley, Sir H.C. Rawlinson, Prof. J. Oppert, Prof. Sayce stb. állapították meg, hogy “ős-szkíta nyelv” volt, melynek egyenes folytatása a magyar nyelv.

A zsidók ősei: a khabirú arabok a Krisztus előtti második évezred második felében kezdtek felhúzódni a Holt Tenger nyugati hegyes-dombos partvidékére, ahol a hettita kánaánita népek laktak. Mivel a bevándorlás szervezetlenül és lassú tempóban folyt, az új jövevények megtanulták a befogadó nép nyelvét, átvették szokásaikat és keveredtek is velük úgy, hogy a Kr. e. hatodik században már semmi sem állta útját a teljes beolvadásnak.

Történt azonban, hogy Krisztus előtt 597-ben Nebukadnezár babyloni király leigázta Palesztinát és a lakosságból – így a zsidók közül is – sokat rabszolgaságba, fogságba hurcolt, honnan az újabb hódító Cyrus Perzsa király bocsátotta el a még élőket és leszármazottaikat Kr. e. 538-bon. Az első csoportban csak csekély számú szegény zsidó tért haza, akiket az otthoniak hamar felszívtak. Tizennyolc évvel később egy jelentősebb csoport tért haza Zerubabel vezetése alatt, aki Júdea kormányzásával lett megbízva. Később, Kr. e- 444- ben a király egy gazdag zsidót, Nehémiást küldte kormányzónak Judeába. Nehémiás, hogy az asszimilálódást meggátolja, eltiltotta zsidó őseit a vegyes házasságtól és vallási reformokat is hozott.

A zsidó teokratikus állam és nemzet megalapítójának azonban Esdrást kell tekintenünk, aki 238 levitával és vagy ezerötszáz egyéb rendű, rangú, mind jómódú hívével tért haza Kr- e. 397-ben. Ő a nehémiási fajvédő törvényeket megszigorította, és a már meglévő vegyes, vagyis zsidó- kánaánita házasságokat felbontatta, a kánaánita hettita feleségeket gyermekeikkel együtt elűzte. Az államformát teljesen theokratikus alapokra fektette, a népnek saját nyelvet és írásmódot szerkesztetett és megalkotta a világ legcsodálatosabb, legelterjedtebb irodalmi művét, a zsidó mitológiát, mely ma “Ótestamentum” néven ismeretes. Természetes, hogy “Esdrás törvényei még jobban mélyítették a zsidók és goyimok közötti szakadékot” – írja J.W. Swain- de a zsidóknak megmaradását, nemzeti öntudatot és biztonságérzetet adott, és megindította a nyelvi elkülönülést a környező népektől, akik az arameus nyelvet beszélték egész Palesztina területén.

Kik voltak az arameusok és hol laktak? Miféle nép volt az, mely ezt a nyelvet beszélte és miféle nyelv volt az arámi nyelv?

Leonard Cottrell “The Anvil of Civilization” című könyvében azt írja, hogy ha valaki a Kr. e. ezredik évben a turáni fennsíkról elindult Nyugat felé a Földközi-tengernek akár az északi táján, tehát Anatólián, a Hettiták földjén és a mai Görögországon keresztül, akár a déli part felé vette útját Palesztinán keresztül Egyiptomba és Lybiába, csak egy nyelvnek a tudására volt szüksége, mégpedig az Oppert által Sumernak nevezett mezopotámiai ősnép nyelvére, mert ezeken a területeken abban az időben még mindenütt ennek a nyelvnek valamelyik dialektusát beszélték. Hasonlóan írnak a többi jeles történészek is.

JÚDA ÉS IZRAEL

A Bibliai Atlaszok az “Exodus” előtti Palesztinát teljes egészében, mini Canaánt és lakosságát, mint canaánitákat tüntetik fel. A lakosságot az ótestamentum “hettitáknak”, a perzsák kitteusoknak és kattusoknak nevezik, melyet a görögök “Scytha”-ra módosítottak. Azonban ÉL Istenük után nevezték őket Él Harcosainak, Elizáknak is, ezt a Biblia Izraelita néven őrizte meg. E nép azonban nem volt azonos Júda népével, bár Dávid és Salamon alatt a két nép együtt élt, de Salamon halála után az izraeliták visszaszerezték függetlenségüket.

Júda törekvései sohasem szűntek meg Izrael bekebelezésére, ami Kr. e. 129-ben és 104-ben – a Rómával kötött szövetség után – bekövetkezett. Az ótestamentum mai formájának, a Septuaguintnak írói már Júda népére is alkalmazzák az Izrael Népe nevet, mely, azonban mindmáig, csak mint a zsidó nép vallási neve terjedt el a köztudatban. De Krisztus idejében “Izra- Elita” alatt még nem zsidókat, hanem “ÉL harcosait” vagyis a kánaáni hitteusokat, a szkítákat értették. Jeruzsálemben a lakosság nagyobb része izraelita, szkíta volt. A zsidók, csak mint kisebbség éltek ott, akiknek vezetői a polgári közigazgatással voltak megbízva. Jézus az ottani izraelitákat tanítani járt oda zsidó ruhába öltözve, mert a zsidók halálra keresték. (János 5:1- 18)

A két nép különbözőségét és Krisztus nem zsidó voltát bizonyítja az “Irgalmas Szamaritánusról” szóló példabeszéd is és Jézusnak a samariai asszonnyal való beszélgetése is.

Jézus idejében a zsidó nép már teljesen a Tóra fajvédelmi törvényei szerint élt, de a “Törvény alatt élő” nem zsidók úgy bújtak ki alóla, ahogy lehetett. Fizették a tizedet és egyébként élték a maguk életmódját és imádták a maguk Istenét, ÉLI- t, az élő Istent.

Minden emberben él egy jogos nemzeti öntudat, egy nemzeti hovatartozandósági érzés. Ahogy egy zsidótól nem lehet megkívánni azt, hogy példázataiban ne a saját fajtáját dicsőítse, így Jézusnál is természetes volt, hogy példázatában az “örök élet” iránt érdeklődő “Törvénytudó” előtt egy szamaritánust említett, mint az irgalmasság mintaképét, nem pedig egy zsidót. Más oka is volt erre. Ugyanis nem mondhatott olyat, ami ellenkezett volna a zsidók Törvényével, mely a Talmud magyarázata szerint az Erubin 64.a. és Aboda Z. 20.a.lapján előírja, hogy “…az ember egy nem zsidón ne könyörüljön “, míg a Pesachim 25.a. lapján az áll, hogy “Mindenkit lehet gyógyítani, kivéve a bálványimádókat, a fajtalanokat és a vérrontókat.” Ezért kerülte el úgy a pap, mint a Levita az útfélen sebesülten fekvő szerencsétlent.

Jézusnak másik szamáriai esete is azt mutatja, hogy ő vér szerint nem volt zsidó. Ugyanis a szamáriai asszonytól kért vizet, amin az asszony igen elcsodálkozott mondván: “Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki szamáriai asszony vagyok, mert a zsidók nem barátkoznak a szamáriaiakkal.”

Jézus Jeruzsálemből jött, Galileába tartva Samarián keresztül. Jeruzsálemi tartózkodása alatt bizonyára zsidó divat szerinti öltözetet viselt, hogy nyugodtabban taníthasson, hiszen János Evangéliuma szerint éppen a farizeusok elől menekült. (János 4:1-3) Azonban ha zsidó lett volna, nem kérhetett volna az asszonytól még vizet sem, mert a zsidók az idegeneket és eszközeiket tisztátalanoknak tartották, amint az az Ótestamentumban és a Talmudban meg van írva, hogy “Háromszor mondják a rabbik, hogy a nem zsidó nő és férfi tisztátalan.” A szamáriaiak hovatartozandóságáról fontos adat a szamáriai asszony másik kijelentése is: “..A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak”. Ugyanis már a legrégibb vallások szerint úgy hitte az emberiség, hogy Isten lakóhelye az “Égben” van és aki magasabb helyen imádkozik, az közelebb van az Istenhez. Ezért jegyzik meg az egykorú krónikások, hogy a szumérok, szkíták a hegyeken és dombokon imádkoztak, vagy ha ilyen nem volt közel, akkor az Isten által szabadon áttekinthető pusztában imádkoztak, vagy ha módjukban állt: Ziggurátokat építettek (lépcsős piramisokat).

A szamárisi asszony pusztában és hegyen imádkozó atyái tehát szkíták voltak és nem zsidók. Ezekre vonatkozóan mondja Kahana rabbi a Talmudban, hogy “Szemtelen az, aki nyílt síkságon imádkozik és aki a bűneit felsorolja.”

Krisztus “orcájának színe változása” is egy magas hegyen történt, amint az Máté 17:1,2-ben meg van írva. Megkísértése is a hegyen való imádkozás közben történt (Máté 4:1.). Kedvenc imádkozó helye az Olajfák hegyén volt, stb. Ő is betartotta az ősök szokását.

A hittudósok és történészek szerint az Újtestamentum Evangéliumainak eredeti szövege nincs meg. A mai szöveg csak másolatok eredménye, mely nem mentes az akkori tendenciának megfelelő változtatásoktól, kihagyásoktól és betoldásoktól, melyek tele vannak ellentmondásokkal. Így került bele a “Judeai Bethlenem” is, mint Jézus születési helye csak azért, mert Dávid is ott született, amint J.W. Swain professzor írja “The Ancient World” című könyve első kötetének 210. oldalán.

Bethlenem nevű helység Palesztina területén nem is egy volt. De azt, hogy a minden órára várandós Mária a galileai Názárettől a júdeai Bethlenemig vezető – legalább 180 kilométeres, hegyes-völgyes terepen kacskaringózó – utat megtette volna egy állítólagos népszámlálás miatt, ma már minden értelmes ember kizártnak tartja. Ellenben minden kutatás oda vezet, hogy Jézus születési helye – ha Bethlenem volt – csakis a galileai Bethlenem lehetett, ahova szüleit származásuk, rokoni kötelékeik, és egzisztenciális érdekeik kötötték, ahol a szkíták laktak, akiknek ősatyja volt Nimród, aki a Biblia szerint “…kezde hatalmassá lenni a Földön” és “az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földjén”. “E földről ment aztán Assiriába és építé Ninivét, Rekhobóth városát és Kaláht és Résent Ninive között és Kaláh között”. (Mózes 1. 10:8-12)

Vagyis Nimród építette Sineár (sumér) legnagyobb részét, amit nemcsak a Biblia, hanem ma már az archeológiai és őstörténet-tudomány is bebizonyított. Azért írja Rawlinson és Sayce, Opperttel egyetértőleg, hogy “…a sumér nyelv ős-scytha nyelv… mert… a legrégibb ékírásos szövegek Mezopotámiában scytha nyelven íródtak.” Ennek a nyelvnek egyik dialektusa volt az arámi nyelv, Jézus anyanyelve.

Ezen a nyelven küldte fohászát az Atyához, a susanita és kánaánita szkíta magyarok élő Istenéhez; “Éli Éli lam-ma sabaktani” vagyis “Istenem, Istenem, nézz megszabadulni”, azaz “Segíts megszabadulni”. Ugyanis a régi magyar nyelvben, de Hazánk egyes részein még ma is: a segítségnyújtást sokszor fejezik ki, hogy “ránéztem”, “megnéztem” vagyis “segítettem”, Ez “idióma” nem ismeretlen még az angol nyelvben sem.

Mindezek után már határozottan kijelenthetjük, hogy Krisztus Urunk nem a zsidó Dávidnak volt leszármazottja, hanem a kushi- szkíta Nimródnak, kinek népéből II. Sargon Kr. e. 710-ben több ezret telepített Galileába, az ottani rokon népek közé.

A Talmud is azt írja Jézusról Jochanan Ben Zakkaj rabbi által, hogy: “… az istentelen Nimród fiának fia” volt. Mózes I könyve (10:8) szerint “Khus nemzé Nimródot” is …akiről pedig tudjuk, hogy nemcsak hatalmas vadász vala az Úr előtt, hanem a két szittya vitéznek, Hunornak és Magyarnak az atyja volt.

Nyíregyházy Pál

SZKÍTA ÁLMOK JÉZUS NEMZETSÉGÉRŐL.

Néhány hete egymás után magyar könyvekről írtam ebben a rovatban s azóta szinte naponként hoz a posta címemre irodalmi termékeket. Barátok és ismerősök küldik szellemi termékeiket. Kérik, hogy foglalkozzam írásaikkal és ismertessem azokat.

– Badiny Jós Ferenc torontói előadásán néhány percre dr. Mihály Ferenc barátom ült mellém s arra kért, hogy írjam meg nézeteimet “Gondolatok egy prédikációhoz” című, a Szittyakürt tavaly decemberi számában megjelent tanulmányáról:

– Azt se venném rossznéven – mondta -, ha nemcsak dicsérettel szólnék munkájáról.

Azután kétszer is elolvastam, hiszen magam is prédikálok szükségből az evangélikus templomban s érdekel minden, amit az Ige valóságos magyarázatára felhasználhatok.

Mihály Ferenc cikkében pedig nem kevesebbről van szó, minthogy Krisztus Urunk a szkíta Nimródnak leszármazottja volt, kinek népéből II. Szargon Kr. e. 710-ben több ezret telepített Galileába, az ottani rokon népek közé. A Talmud is azt írja Jézusról, hogy “az istentelen Nimród fiának fia volt:’ Mózes I. könyve 10:8-9 szerint “Khus nemzé Nimródot, s ez hatalmas vadász vala az Úr előtt.”

Nimród pedig tudjuk, hogy nemcsak hatalmas vadász volt, hanem a két szittya vitéznek: Hunornak és Magyarnak atyja. Nimród kezde hatalmassá válta válni a Földön, írja a Biblia. Ő építette Sumér legnagyobb részét s ezért mondják a tudósok, hogy a sumér nyelv ős szkíta nyelv, mert a legrégibb ékírásos szövegek Mezopotámiában szkíta nyelven íródtak. Ennek a nyelvnek egyik dialektusa volt az arámi nyelv, Jézus anyanyelve.

Ezen a nyelven küldte fohászát az Atyához, a szkíta magyarok élő Istenéhez: “Éli, Éli lam-ma Sabaktani” vagyis “Istenem, Istenem, nézz megszabadulni: Ugyanis a régi magyar nyelvben, de Hazánk egyes részein még ma is, a segítségnyújtást sokszor úgy fejezik ki, hogy “ránéztem”, “megnéztem”, vagyis megsegítettem.

Istenem, Istenem, micsoda gyönyörű álom! Jézus annak a Nimródnak leszármazottja, akitől Hunor és Magyar vitézek származnak. Nincs különb nép a magyarnál! Benedek Elek meséjében olvastam, hogy volt egy szent kardjuk, mely csatáikban segítette őket. Ezt nevezték Isten kardjának.

Egyszer egy hirtelen keletkezett forgószél felkapta és magával repítette Nyugat felé. Atillának a Duna-Tisza közében egy pásztorfiú visszahozta szent kardot. Így találta meg:

– Amint a nyájam után mendegéltem, látom hogy egy tavalyi üsző “sajnálja a lábát”. Nézem, mi baja lehet, hát vérzik a hátsó lába. Tűnődtem: ugyan mi vérezhette meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s egy kard hegyét pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. A kard kipattan a földből és forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja s a kard elterül a földön. Odaszaladtam, s felvettem a kardot. Atilla mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy világtájnak, hogy csak úgy zúgott bele.

Amikor az Új Testámentum a “Júdeai Betlehemet” említi, Jézus születési helyének, ez valószínűleg csak a célzatos másolatok eredménye, mivel Dávid is ott született. Betlehem nevű helyiség több is volt Palesztina területén. De hogy a minden órára várandós Mária a galileai Názárettől a júdeai Betlehemig vezető, legalább 180 kilométeres hegyes-völgyes terepen a kacskaringós utat megtette volna egy népszámlálás miatt, ma már kizártnak tarthatjuk. A modern kutatások oda vezetnek, hogy Jézus születési helye csakis a galileai Betlehem lehetett, ahonnan szülei származnak, ahová rokoni kötelékek fűzték őket, ahol a szkíták laktak s akiknek az ősatyja Nimród volt.

Jézus szkíta származását bizonyítja az “Irgalmas szamaritánus”-ról szóló példabeszéd és a samariai asszonnyal való beszélgetése is. Az örök élet iránt érdeklődő Törvényhozó előtt egy szamaritánust említett, mint az irgalmasság mintaképét, nem pedig egy zsidót. Az útszélen sebesülten fekvő szerencsétlent úgy a pap, mint a lévita elkerülték, mert a Talmud szerint “mindenkit” lehet gyógyítani, kivéve a “bálványimádókat”.

A szamáriaiak hovatartozásáról fontos adat a szamáriai asszony ama kijelentése, hogy “A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak.” A legrégebbi vallások úgy tanították, hogy Isten lakóhelye az Égben van, tehát aki magasabb helyen imádkozik, közelebb van az Istenhez. Ezért a szkythák hegyeken és dombokon, vagy ha ilyen nem volt, akkor Isten által szabadon áttekinthető pusztában imádkoztak, vagy ha módjukban állt, lépcsős piramisokat építettek. A satuáriai asszony hegyen és pusztában imádkozó atyái tehát szkythák voltak.

Krisztus “orcájának színe elváltozása” is magas hegyen történt. Megkísértése is hegyen való imádkozás közben ment végbe. Kedvenc imádkozó helye az Olajfák hegyén volt. A boldogságokról is a Hegyi beszédben szólt. Mihály Ferenc azt tartja a prédikáció legfontosabb kérdésének, hogy a prédikátor által felhasznált történelmi és a Krisztust ábrázoló adatok igazak legyenek. Ne ellenkezzenek a modern tudomány megállapításaival. Krisztus látta ezeknek a követelményeknek fontosságát. Ezért mondta a szamáriai asszonynak, hogy ” eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.” (János 4,23)

Istennek Jogában állt – folytatja Mihály Ferenc – a messiási szerep betöltésére bármelyik népet kiválasztani. Az igéi egyforma értékűek bármelyik nép nyelvén. Mivel pedig valóban kiválasztott egy népet, melyen keresztül elküldte az Egyszülött Fiát, nemcsak illik, de kötelességünk is hogy melyik volt ez a nép.

Már mondtuk, hogy Jézus anyanyelve a skytha nyelv arámi dialektusa volt. Ha valaki Kr. e. 2000-ben a turáni fennsíkról elindult nyugat felé a Földközi-tengernek akár az északi partján, tehát Anatólián, a hettiták földjén és a mai Görögországon keresztül, akár a déli part felé vette az útját Palesztinán keresztül Egyiptomba és Líbiába, csak egy nyelvnek a tudására volt szüksége, mégpedig a tudósok által sumérnak nevezett mezopotámiai ősnép nyelvére, mert ezeken a területeken abban az időben még mindenütt ennek a nyelvnek valamelyik dialektusát beszélték. E területeken talált rovásírásos és ékírásos nyelvemlékek ma is olvashatók és megérthetők magyarul.

A tudósok légiója tanítja, hagy a sumér nyelv ős-szkíta nyelv volt, melynek egyenes folytatása a magyar nyelv.

Istenem, Istenem, de gyönyörű álom: Khus nemzé Nimródot s Krisztus Urunk a szkíta Nimród leszármazottja volt. De Nimródtól származott a két szittya vitéz is: Hunor és Magyar.

Arany János pedig így énekel a csodaszarvasról írt regében:
“Hunor ága hun fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet.”

Forrás: https://szkitahun.wordpress.com/2011/11/16/kialtonak-szava/?fbclid=IwAR31dy9hiHId0WTbeI5hNmBRlFIwS3IErArfnBQeeBFOO7U-tBuGPHn8F8g