A tojás

Hazafelé tartottál, amikor meghaltál.
Autóbaleset volt. Semmi emlékezetes, viszont halálos. Egy feleséget és két gyereket hagytál ott. Fájdalommentes halálod volt. A mentők mindent megtettek, hogy megmentsék az életedet, sikertelenül. A tested amúgy is annyira szétroncsolódott, hogy jobban jártál így, hidd el nekem.

És akkor találkoztál velem.
-Mi történt? - kérdezted. - Hol vagyok?
-Meghaltál. - válaszoltam tömören. Nem volt értelme szépítgetni.
-Egy teherautóra emlékszem... megcsúszott....
-Beza... - mondtam.
-Szóval... Meghaltam??
-Igen. De ne érezd magad rosszul emiatt. Mindenki meghal. - válaszoltam.
Körülnéztél. A semmi vett körül. Csak te és én voltunk.
-Mi ez a hely? - kérdezted. - Ez a Túlvilág???
-Többé-kevésbé - válaszoltam.
-Te vagy Isten? - kérdezted.
-Ja... - válaszoltam. - Én vagyok Isten.
-A gyerekeim... a feleségem... - motyogtad.
-Igen?
-Mi lesz most velük?
-Na ezt már szeretem – mondtam. - Épp most haltál meg, és máris a családod miatt aggódsz. Ez jó, nagyon jó.
Csodálkozva néztél rám. Nem tűntem Istennek számodra. Csak mint egy átlag férfi. Vagy talán nő. Csak egy bizonytalan kilétű, hatalmat képviselő személy. Sokkal inkább iskolai nyelvtan tanár, mint a mindenható.
-Ne aggódj! - mondtam. - Jól ellesznek. A gyermekeid emlékeiben mindig tökéletes maradsz. Még nem volt idejük, hogy felismerjék a hitványságodat, és lenézzenek. A feleséged kívül sírni fog, de titokban megkönnyebbül. Legyünk őszinték, a házasságod romokban hevert. Ha ez vigasztal, bűntudata lesz majd, amiért így érez.
-Oh... - mondtad. - Szóval mi lesz most? Megyek a Mennybe vagy a Pokolba, vagy mi?
-Egyikbe sem. Újraszületsz.
-Ahh, szóval a hinduknak volt igazuk.
-Minden vallásnak igaza van a maga módján. Gyere, sétáljunk! - mondtam.

Követtél, ahogy az ürességben siklottunk.
-Hová megyünk?
-Nincs konkrét cél, csak jó érzés sétálni beszélgetés közben. - válaszoltam.
-Szóval hogy van ez az egész? - kérdezted. - Ha újraszületek, mindent tiszta lappal kezdek újszülöttként, ugye? Tehát minden tapasztalatom és tudásom, amit életemben szereztem, nem számít többé.
-Nem egészen! - válaszoltam. - Minden korábban megszerzett tudás benned van, csupán nem emlékszel rájuk.
Megálltam, és a válladra tettem a kezem.
-A lelked sokkal varázslatosabb, szebb, hatalmasabb, mint te azt el tudnád képzelni. Az emberi elme mindössze apró töredékét képes felfogni a létezés valóságának. Mintha csak az ujjad hegyét dugnád egy pohár vízbe, hogy megtudd, hideg vagy meleg. Önmagad egy apró darabját helyezed az edénybe, és mikor kiveszed belőle, magadévá teszed a tapasztalatait. 48 évig éltél emberi formában, ami közel sem elég idő ahhoz, hogy megismerd a tudatod nagyságát. Ha most elég időt töltenénk el itt együtt, elkezdenél emlékezni mindenre. De semmi értelme ezt végigcsinálni minden élet között.
-De mégis, hányszor születtem már újra??
-Ó, rengetegszer. Nagyon-nagyon sokszor. És minden alkalommal különböző életeket éltél. - mondtam. - Ezúttal kínai parasztlány leszel 540-ben.
-Várj, hogy?? Visszaküldesz az időben?
-Nos, technikai értelemben igen, azt hiszem. Az idő, amit ismersz, csak a te univerzumodban létezik. Ahonnan én jövök, ott ez másképp megy.
-Ahonnan te jössz? - kérdezted.
-Bizony. Én egészen máshonnan jövök. Ott mások is vannak, olyanok, mint én. Tudom, szeretnéd ezt a saját szemeddel látni, de az a helyzet, hogy nem lennél képes felfogni.
-Oh... - sóhajtottál kissé csalódottan. - De várj! Ha időben mindig máshova kerülök, nem fordulhat elő, hogy összefutok önmagammal??
-De bizony. És ez folyamatosan meg is történik. De mivel mindkét életed csak a saját létezésével van tisztában, fogalmad sincs az egészről.
-Akkor mi értelme az egésznek?
-Komolyan? - kérdeztem. - Most komolyan azt akarod tudni, mi az élet értelme? Nem egyszerűsíted le egy kissé a dolgot?
-Szerintem érthető a kérdésem – mondtad makacskodva.
A szemedbe néztem, és így válaszoltam:
-Az élet értelme, az ok, amiért ezt az egész univerzumot teremtettem, az, hogy tanulj, fejlődj.
-Úgy érted, az emberiség? Azt akarod, hogy fejlődjünk?
-Nem, csak TE. Ezt az egész univerzumot neked teremtettem. Minden új élet során tapasztalsz, tanulsz, és egyre magasabb szintre emeled az intellektusod.
-Csak én?? És mi van a többi emberrel?
-Nincs senki más. - mondtam. - Ebben az univerzumban csak te vagy és én.
Üres tekintettel néztél rám.
-Na de.... Az a sok ember a Földön...
-Mind te vagy. A te különböző inkarnációid.
-Várj! Én vagyok MINDENKI?
-Na, kezded felfogni. - mondtam, és gratulációm jeléül megveregettem a hátad.
-Én vagyok minden egyes ember, aki valaha élt?
-És aki ezután fog élni, igen.
-Én vagyok Abraham Lincoln?
-És John Wilkes Booth is. - tettem hozzá.
-Én vagyok Hitler??
-És minden egyes ember, akiket megölt.
-Én vagyok Jézus?
-És minden követője!

Hallgatásba zuhantál. Így folytattam:
-Minden alkalommal, amikor becsaptál valakit, önmagadat csaptad be. Minden kedves gesztusodat magaddal szemben követted el. Minden boldog és szomorú pillanat amit bármelyik ember átélt, általad volt vagy lesz átélve.
Hosszú ideig csendben gondolkodtál.
-Miért? - kérdezted végül. - Miért csinálod ezt?
-Mert egy napon olyan leszel, mint én. Mert te is az én fajtám vagy. A gyermekem.
-Hűűű... - reagáltál hitetlenkedve. - Úgy érted, ISTEN vagyok?
-Nem. Még nem. Még csak embrió vagy. Fejlődnöd kell. Ha már minden egyes életet megéltél az időn keresztül, akkor fogsz készen állni a megszületésre.
-Szóval az egész univerzum... Csak egy...
-Egy tojás. - válaszoltam. - Most pedig ideje továbblépned a következő életedbe.

És ezzel utadra bocsátottalak."
(Andy Weir)