Mikor beszélgetünk végre, csak Te, meg Én?

Mikor beszélgetünk végre, csak Te, meg Én?

Betanult, begyakorolt szerepeinkkel felvértezve ülünk egymással szemben, mint két selyemruhás, vagy mint két páncélos, és ezek a szép ruhák, a páncélok beszélgetnek egymással.
A teljes ruha- és fegyvertárunkat más néven úgy hívják: egó.

Ha jobban megfigyeljük a dolgokat, rá kell jönnünk arra, hogy ennek a fajta várfalnak, az egónak, amit a lelkünk köré építettünk, igazából nem sok köze van ahhoz, akik valójában vagyunk. Ráadásul ezek a kosztümökbe öltöztetett és álarcok mögé bújtatott szerepek, amiket mi éltetünk, folyamatosan a vérünket szívják, hamis játszmákba kényszerítenek, fogva tartanak, teljesen kiszipolyoznak és téves illúziókba kergetnek bennünket.
Emiatt az egész életünk egy hatalmas nagy hazugságra épül.

Mikor beszélgetünk végre, csak Te és én? Ki vagy Te, és ki vagyok én, a hozott és tanult mintáink nélkül? Mikor tudjuk teljesen levetkőzni a félelmeinket, az előítéleteinket, az ítéleteinket, az illúzióinkat egymással kapcsolatosan? Mikor látjuk meg egymás igazi arcát?

Lélek üzeni léleknek: "- Ne vedd túl komolyan”. Mindig halljuk ezt a kifejezést, de nem mindig alkalmazzuk, mert mindig minden szituációt véresen komolyan veszünk. Ha netalántán mégis, komolytalanul szemléljük a dolgokat, és emiatt könnyedén, lazán, éljük meg az életünket, a gondjainkat, akkor meg azt mondják ránk, hogy nem vagyunk normálisak. Aki meg tudja látni az élet tragikumában a komikumát is, aki mer ezzel játszadozni, hülyéskedni, azt az embert egyenesen betegnek tekinti a mai társadalom.

Ismeritek azt a mondást, hogy „A hülye ember mindig okoskodik, az okos ember pedig mindig hülyéskedik”? Ha már felismered, hogy az életedben az egód sztorizik veled és rajtad keresztül másokkal, és ha már megengeded magadnak minden szituációban, hogy kinevesd azt a történetet, ami valójában nem is a Te sztorid, hanem két, vagy több egónak a színjátéka, akkor vagy igazán önmagad, akkor nyílik meg benned a lélek. Amíg azonban ezt nem tudod, addig mindig úgy fogod érezni, hogy támadva vagy, mert nemcsak a saját egód szerepei idegenek a számodra, hanem mindenki másé is, akik részt vesznek életed nagy játszmáiban.
Ha ezt megérted, rájössz, hogy a világban minden a természet rendje szerint van, hogy minden így van jól, még akkor is, ha éppen mint rágcsáló, a macska szájában vagy.

Van-e isteni ego? Ki csinálta az Istent magának? Az ember.
Melyik részünk csinálta? Ezt is az egónk teremtette.
Ha létezik Isten, akkor bizony létezik isteni egó is.
Amikor megérted, hogy az Isten nem a jóságos, de nem is a büntető, nem az öreg szakállas, nem Jézus apukája, hanem a Te teremtő részed, amellyel egyek vagytok a teremtésben, egyek vagytok a szeretetben, egyek vagytok az Önvalóban, ahol már nem az egód szól, hanem egy magasabb, vagy mélyebb – teljesen mindegy, milyen irányba indulsz el – megélésed van a világgal kapcsolatosan. Isten tagadása és meg nem értése miatt nagyon messze jár a gondolkodásunk a valóságtól, és Istent egyelőre csak az egó szintjén tudjuk megfogalmazni. Isten számára folyamatosan olyan cselekedeteket, tetteket nyilvánítunk, amikről azt gondoljuk, hogy mi magunk nem vagyunk arra képesek, hogy azok felettünk álló erők.

Isten sosem nyilvánul meg az arcával, de ott van minden fűben, fában, megnyilvánult mosolyban, akár a villanyoszlopban, egy szál gyufában, egy gyertyában, és neki nincs szüksége egóra, nincs szüksége nevekre, mert ő pontosan azaz „egótlan”, aki egy velünk a tudatban, az érzésben, a létezésben.

Ha valaha egyházat fogunk alapítani – olyat, ami még nem volt -, akkor az az "Én Istenem Egyháza" lesz, mert „Istenem, bennem van az országod, Mert egyek vagyunk a szeretetben."

Jakab István, Horányi Ágnes