A felemelkedés ösvényén lámpásként kell világítanunk.

A teljes elengedéshez hosszú út vezet. Önmagad kétségein, fájdalmain kell túl lépned. Az elengedésnek is különböző szakaszai vannak,- amikor mindent elengedsz, csupaszra vetkőzteted magad, Isten elé lecsupaszítva állsz, ez egy újabb szakasza életednek.
A teljes ráhagyatkozás, az Istenhit megélése csak itt tud életedbe lépni. Hajlandó vagy-e minden ragaszkodásodat elengedni, ÖnMAGad vágyait, érdekeit, és mezítelenül Isten elé állni?
Ehhez az úthoz nagy erő szükséges, mert Önmagad kétségeivel, félelmeivel, negatív aspektusaival, a múlt hozadékaival kell szembenézned.
De a bátraké a győzelem. A megadás egy fajtája, mikor Istenre bízom magam. Amikor már nem én akarok, hanem rábízom magam egy magasabb rendezőelvre.
Persze tudom, hogy az a magasabb rendező, akit Istennek nevezünk, csakis a javamat akarja,- de ezt akaratomon kívül sokszor mégis küszködéssel élem meg.
Az életemben nekem is több mindent el kellett engednem, úgy mint sokaknak, és most újra eljött az idő a megmaradt dolgok elengedésére, ami nem csak érzésekből, személyekből, hanem ennél sokkal több dologból tevődik össze.
A kilátástalanság, a kétség ott is felüti a fejét, ahol az ember Isten oltalmába helyezte életet. Mert a körülöttünk lévő világban, a negatív erő mindent elkövet, hogy még azt is elvegye, ami ott legmélyen belül megmaradt. Hogy megingasson hitedben, kétségeket ébresszen benned, már maga a lét fájdalmát ébressze fel benned.
Isten nem teremtett rosszat, de az ember annál többet. És az emberi gonoszság határtalan. Az érzékenyebb lelkű embereket szíven szúrja, térdre kényszeríti, és elgondolkodtatja,- hogy Ő magában van-e a hiba, helyesen cselekszik-e,- vagy az a baj, hogy lelke emelkedettsége által érthetetlennek tűnik a világ számára.
A felemelkedés ösvényén lámpásként kell világítanunk, de a lámpásunk néha elhomályosodik és bepiszkolódik. És ez nem azért van, mert rosszakká váltunk, hanem azért, mert saját mélységeinkbe alámerülve nem tudtuk olyan mértékig befogadni és tovább adni az éltető Fényt, mint azt kellett volna. De ez is így van rendjén, hiszen saját mélységeinket, alsó aspektusainkat tisztogatjuk fel, fényesítjük fel a Szellem ereje által.
A lét értelmét csak magunkban találjuk meg. Csak a saját utunkon haladhatunk a felemelkedés ösvényén felfelé. Senki nem mondhatja meg mi az az út amit be kell járnunk, amit tanácsos végigjárnunk, amelynek megélése, a tapasztalásokon keresztül vezetve, olyan lelkiséget ad számunkra, hogy ÖnMAGunk tudóivá válunk.
A magyar a Tudó népe, hisz az Ősök szellemisége bennünk él, ezt nem tudják belőlünk kiirtani, nem tudják tönkretenni. Csakis Önmagunk lelkiségét tudjuk felfényesíteni, Önmagunkat tudjuk megváltani, ez pedig általában a lélek érlelődése folytán hosszú küzdelmes úton keresztül vezet.
Ha mindezt már megtaláltuk magunkban, akkor már sziklaszilárd hittel állunk az ÚR elé, kitárjuk karjainkat előtte, és azt mondjuk,- Uram ne az én akaratom, hanem a Te akaratod teljesedjen be bennem, hiszen Te sokkal jobban tudod mi a jó nekem!
Akkor már bizton tudjuk, bárhová is vezet az utunk, a Jó Isten kegyelme folytán biztonságban vagyunk.
Tudom, hogy mindezzel nem mondtam újat, de hátha valakinek egy szó, egy gondolat segítségül szolgál.
Szeretettel: Feketéné Lendvay Katalin

„… olyanok vagyunk mi is, mint az a kicsinyke törött üveg.
Isten fényét kell beletükröznünk az emberi világ sötétségébe, s ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől. De ha nem tesszük meg, amit az ÚR parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is, akárcsak az a törött üveg az út szélén, amit sárba tapos a jószág….
Idézet Wass Albert Hagyaték című könyvéből