2015. november 30., hétfő

Remélem újra lesz Nagy-Magyarország



Elgondolkodtató és gyönyörű képekben fogalmazták meg a gyermekek, mit jelent neki Magyarország és a hazaszeretet.

Wass Albert: Angyalka




Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. 
Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor. 
A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott.
A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő. 
Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap. 
- Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra. – ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés? 
A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről. 
- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett... 
A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés. 
- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti? 
- Igenis – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából. 
Az ajtót döngve csapta be maga után. 
Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul. 
Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette. 
- Kinek viszed azt a fát? – kérdezte haragosan. 
A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok. 
- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. – Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad? 
- Miért ne lenne szabad... – morogta a főnök bosszúsan. 
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett. 
- Hol laktok? 
-A Rigó utcában. 
A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát. 
- Majd én viszem – dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában. – nehéz neked. 
A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott. 
- Milyen jó ember maga! 
- Gyere! – morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt. 
- Itt lakunk – mondta – hátul... 
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig. 
- Köszönöm, hogy olyan jó volt... – kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta: 
- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te... 
A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre. 
- Hol van most? 
- Meghalt. 
Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről. 
- Akkor az égben van – szólalt meg a kislány tárgyilagosan. 
- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? – kérdezte hirtelen. – nagyapó örvendene, s én is... 
Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás... 
A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből. 
Aztán lehajolt a fenyőfáért. 
- Gyerünk hát! – mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt... 
A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat. 
- Még azt sem tudom, hogy mi a neved – szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek. 
- Angyalka – felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre. 
- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik... 
Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. – Jöjjön! – suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett. 
- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát. 
- Beteg? – ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva. 
A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé. 
- Nincs tűzrevalótok, – kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót. 
- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele – súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette. 
- Ide tesszük a karácsonyfát, jó? 
A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt. 
- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát – súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet. 
Nagyapó – újságolta a kislány lelkendezve – ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó? 
- Jól tetted, Angyalka – felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. – tessék leülni rendőrfőnök úr... 
Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés. 
A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz. 
- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr – mondta halkan. – Hívatott orvost? 
A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon. 
Kár nekem az orvos – hörögte – tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer. 
Ebben az egyben nincs különbség közöttünk... 
A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára. 
- Három gyertyavégem is van még! – szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést. 
- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk! 
Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva: 
- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám... Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?... 
A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd: 
- Nekem is volt egy leánykám – mondta. Angyalkának hívtuk őt is. 
Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el... 
- Sok mindent elvitt a háború – felelte a beteg. 
- A családomat – mondta a főnök, és a hangja keserű volt. 
- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? – tette hozzá a kérdést zihálva. – nekem, aki elmegyek?... 
Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét. 
- Miatta ne aggódjon, Garami úr – mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott. 
- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom... 
Az ajtó megnyílt. 
Itt a gyufa! – csilingelte örömtől lelkesen a kislány. 
- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék! 
A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép. 
- Ez volt az apja – motyogta halkan. 
A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
- Magának ellensége volt... – suttogta a beteg lázas szája. 
A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán. 
Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis. 
- Most énekeljünk! – szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett. 
A rendőrfőnök fölállt. 
- Kezdd el, Angyalka! – mondta szelíden. 
Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön. 
A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak. 
- Tegyétek be az ajtót! – mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. – nem látjátok, hogy karácsony van? 
- Aztán intett. – Énekeljetek! 
Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot. 
S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben.
A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit. 
Valami mégis megmaradt – suttogta halkan -, az emberi szív. 
Köszönöm, Isten...