A kétszázadik ölelés

A szeretet mindkét felet gyógyítja
azt is, aki adja, meg azt is, aki kapja.


Dr. Karl Menninger

Apám teljesen besárgulva feküdt az intenzív osztály műszerei közt, mindenéből csövek lógtak. A tagbaszakadt ember majdnem tizenöt kilót fogyott.
Hasnyálmirigy daganatot állapítottak meg nála, az emésztőszervi rák egyik legrosszindulatúbb változatát. 
Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek, de nem mondhattak mást, 
mint hogy legfeljebb három-hat hónapja van hátra.
A hasnyálmirigy sem sugárkezelésnek, sem kemoterápiának nem vethető alá, így nem sok reményt fűztek az esethez.

Néhány nap múlva, amikor az apám felült az ágyban, így szóltam hozzá:
— Apa, mélyen megrázott, ami veled történt. Segített ráébrednem, milyen távolságtartóan viselkedtem eddig, és mennyire szeretlek.
Odahajoltam, hogy megöleljem, de a válla és a karja mintha megmerevedett volna.
— Ugyan, apa, hadd öleljelek meg!
Egy pillanatra megrökönyödött. A családunkban nem volt szokás kifejezni a szeretetet. Kértem, hogy üljön fel egy kicsit jobban, hadd fonjam köré a karomat.
Aztán újra próbálkoztam. Ezúttal még merevebben tartotta magát.
Kezdtem érezni, hogy ismét emelkedni kezd közöttünk a fal. 
Nem, ez nem kell, gondoltam. Ha ilyen ridegen akarsz meghalni, így akarsz elmenni, amilyen mindig is voltál, hát akkor csak tessék!
Éveken át arra használtam apám ellenállásának, keménységének minden megnyilvánulását, hogy Öt hibáztassam kapcsolatunk ürességéért: persze, hiszen nem is törődik velem.
Most azonban újra át-gondoltam a dolgot, és ráeszméltem, hogy az öleléssel mindketten nyerünk. Kifejezésre akartam juttatni, mennyire fontos nekem, még akkor is, ha nehezen enged közel magához.
Apám sohasem hazudtolta meg német származását; gyermekkorában a szülei biztosan megtanították, hogy első a kötelesség, és a férfivá váláshoz ki kell rekesztenie érzéseit.

Megszabadultam sokáig dédelgetett szokásomtól, hogy őt okoljam a távolságtartásért, s csak azért is több szeretetet akartam adni neki.
— Na, gyere, apa, fogj át a karoddal! Egészen közel húzódtam hozzá az ágy szélén.
— Most pedig szoríts meg! Így ni! Na még egyszer! Jó! 
Bizonyos értelemben megtanítottam az apámat ölelni, és ahogy megszorított, történt valami. 
Egy pillanatra végighullámzott rajtunk a „szeretlek" érzése. 
Üdvözlésünk éveken át hideg és kimért kézfogásra meg egy „Szia, mi újság?"-ra korlátozódott.
Most mindketten alig vártuk, hogy megismétlődjék ez a pillanatnyi bizalmas közelség.
Mégis, mihelyt élvezni kezdtük volna a szeretetet, valami megfeszítette apám felső testét, ami félszeggé, idegenszerűvé tette ölelésünket. 
Hónapokba telt, míg apám merevsége felengedett, és képessé vált arra, hogy engedje a bensejét eltöltő érzelmeket rám sugározni.
Sokáig magamnak kellett kezdeményeznem az ölelést, Ő nem tudta rászánni magát.
Már nem hibáztattam, inkább támogattam, elvégre egy egész élet után változtatott szokásain, s ez nem megy máról holnapra. 
Tudtam, végül sikerülni fog, mivel egyre több figyelmet és szeretetet adtunk egymásnak. Körülbelül a kétszázadik ölelésnél egyszerre hangosan kimondta (emlékezetem szerint először):
— Szeretlek!