Emberi értékek, a spirituális fejlődés szakaszai

Az emberi életnek vannak bizonyos állomásai, amelyek különböző szakaszokra bonthatóak.

Csecsemőkorban ismerkedünk a világgal, felfedezzük magunkat, érzékszerveinket, - egy bizonyos tanulási folyamaton megyünk keresztül, amelyet az életben kamatoztatni tudunk.

Cseperedésünk eredményeképpen beilleszkedünk a körülöttünk lévő világba, és kialakítjuk személyiségünket.
Ennek a személyiségnek a kialakítása sok mindentől függ.
Többek közt a szülői háttértől, attól a környezettől amelyben nevelkedünk,- mindez jó avagy rossz irányba befolyásolhatja az életünket.
Elvihet minket eredendő önvalónktól, vagy éppen megerősít a teljességben.

Ahogy cseperedünk, létünk növekedésnek indul,- egyre inkább figyelünk, analizálunk, szelektálunk,- megpróbálunk egy olyan egyéniséget kialakítani, amely majdnem mindenki számára elfogadhatóvá válik.
Ebben az időszakban a megfelelési kényszer még nagyon erős bennünk.
Különböző felvett szokásokkal ruházzuk fel magunkat, részünkké alakítjuk,- egy átmenetet képezünk az eredendő önvaló és a mai világban megélt személyiségünk között.
Önmagunk védelme érdekében különböző módszereket alakítunk ki, amit hellyel közel alkalmazunk is. Hamar beletanulunk ebbe a módszerbe, hamar részünkké válik,- néhol korrigálunk.

Gyermekkorunk egy állandó keresésben telik el. 
Érdeklődve szemléljük a világot, és a benne szereplő embereket.
Egy-két embert etalonként állítunk elénk, és megpróbáljuk őt utánozni.
Ez egészen elmehet odáig, hogy a szóhasználatát, mozdulatvilágát, reakcióit magunkévá alakítjuk. 
Az emberek többsége végigmegy ezen a folyamaton.
Bizonyos szabályok, keretek, viselkedési kódexek közé állítja be magát, szorítja be lényét, és annak megfelelően éli az életét.

Az évek múlnak, és még mindig nem találtuk meg önmagunkat, az igazi önvalónkat. 
Meg akarunk felelni bizonyos viselkedési moráloknak, képzelt eszmék részeseivé alakulunk át, és aszerint éljük életünket.

A SORS ha kegyes velünk, előbb-utóbb rádöbbent minket arra, hogy téveszmében élünk. Rádöbbent arra, hogy nem ismerjük magunkat, azt sem tudjuk valójában kik vagyunk, és mi végre jöttünk ide erre a világra.
Mi az az eszme, hivatás, hitvallás, amit meg kellene valósítanunk és a magunkénak tudnunk. Ezeknek a tényeknek a felismerése általában döbbenettel hat reánk. 

Elindulunk egy változási folyamaton, átértékelés részeivé válunk.
Újra felfedezzük magunkat, de most már más szempontból nézünk meg, vizsgálunk meg bizonyos dolgokat. A külvilágot már nem az első helyre tesszük, megpróbáljuk felfedezni az Igaz Lényünket,- egy útkeresés indul el életünkben.

Erre az időszakra, amikor ez bekövetkezik, többnyire középkorúak vagyunk,- már társat választottunk, párkapcsolatban, házasságban élünk.
Elindul bennünk egy belső keresési folyamat, amely által más értékrendek kerülnek az első helyre.
Kevés olyan SORS adta lehetőség adatik meg számunkra, hogy mindkét fél egyszerre „ébredjen fel” és induljon el ezen a folyamaton.
Kevés az esélye annak, hogy egyszerre döbbenjenek rá arra a tényre, hogy az önmagukról kialakított kép nem fedi a teljes valóságot,- éppen ezért egy átváltozási folyamaton együtt menjenek keresztül.
Teljesen érthető ilyenkor, hogy a velünk együtt élő partner szóvá teszi észrevételeit, és igazából nem érti mi zajlik bennünk. 
Nem tudja, hogy az az ember akit ismer, kivé változik, mi motiválja cselekedeteit, mi mozgatja élete fonalát.
Döbbenten, megszeppenve áll az események láncolata előtt, és nem tudja, hogy őneki ebben mi lett a szerepe, hol az ő helye.
Különféleképpen reagál a történésekre,- a kétségbeeséstől a dühig minden megnyilvánulás előtörhet belőle.
Ha az ő szemszögéből nézzük a dolgot, teljesen érthetővé válik számunkra, hogy egy kétségbeesett folyamat részesévé vált, amelyben nem tudja, hogy a megváltozott szerepben ő most milyen helyet foglal el. Minden, ami eddig biztos pontként volt jelen életében most bizonytalanná válik körülötte. 
A szeretet társ mássá válik, egy olyan tulajdonsága feslik fel a mélyen elnyomott részekből, amelyet eddig ő még nem ismert. 
Természetes, hogy ilyenkor ösztönös védekezésbe megy át, és nem tud azonosulni azzal a teóriával, azzal az életszemlélettel amit párja képvisel. Sőt egyre távolabbra húzódik tőle, és a legrosszabb esetben egy távolodási reakció lép életbe, és ez rányomja bélyegét a kettőjük szoros kapcsolatára.
A másik fél, aki az átváltozási, felismerési folyamaton megy keresztül, döbbenten konstatálja ezt a reakciót, és nem érti, hogy a párja miért nem
tudja megérteni őt,- hisz számára teljesen természetes az a tény, hogy egy új világot fedezett fel magában, feleszmélt és egy keresési folyamat alakult vette kezdetét.
Nehéz ebben az esetben a két különböző szemléletmódot közös nevezőre alakítani.
Sok esetben nagyon fontos a türelem és a tolerancia. Fontos, hogy megértők legyünk és próbáljuk beleképzelni magunkat társunk helyzetébe.
Ha végképp nem megy közös nevezőre hoznunk a dolgokat, és azt érezzük,- hogy megértőbb társra vágyunk, olyanra, akivel együtt kiteljesedhetünk, aki megérti újdonsült átalakult lényünk, segít az útkeresésben, társunkká válik lélekben, és egy célokat keresünk,- akkor az a helyes, ha előbb-utóbb ezt őszintén feltárjuk. 
Addig, amíg a párunknak nem okozunk mélyebb sebeket.
Ez a folyamat senki számára sem lesz könnyű, és általában a külvilág sem könnyíti meg a kialakult helyzetet, mert az is kasztokra bomlik.
Lesz olyan ember aki az útkeresőt képviseli, védelmezi, neki ad igazat, és lesz olyan is aki teljességgel ellene hat. 
- Mit tehetünk ilyenkor?
Mélyen magunkba nézünk. Mi az amit elbír a lelkünk, mi az amit megtagad, és már nem képes tovább élni abban a morálban, abban a kialakult helyzetben.

Ez a fenti időszak akár hosszúra is nyúlhat, éveink mehetnek rá... 
Ez mindig attól függ, mennyire merjük felvállalni magunkat, milyen mélységig vagyunk képesek változtatni élethelyzetünkön. 
Így vagy úgy de előbb-utóbb lépnünk kell.
Együtt vagy külön, ez sajnos nem minden esetben rajtunk múlik.
Adódhatnak olyan helyzetek, amikor már minden tőlünk telhetőt megpróbáltunk annak érdekében, hogy párunkkal együtt haladjunk tovább,- elképzeléseink, kitűzött célunk felé, azonos értékeket, értékrendet képviseljünk. Azonos legyen az életszemlélet, a tervezett jövő amelybe lépünk. 
Ennek ellenére a közös út sajnos nem minden esetben alakul elképzeléseink szerint.
Életünkben vannak olyan személyek, és ők lehetnek számunkra a legkedvesebbek, akikkel csak bizonyos ideig, bizonyos folyamat, élethelyzet megéléséig volt közös dolgunk, s innentől fogva a SORS AKARATA által útjaink különválnak, és újabb tapasztalatokkal, megélésekkel gazdagodnak.
Ha társunk nem kíván részt venni a mi értékrendjeink szerint kialakított életünkben,- akkor egy hosszú, nehéz távolodási folyamat veszi kezdetét, ami általában elválással végződik. Az lenne a legjobb ebben az esetben, ha még szeretetben, tiszteletben történne meg mindez.
Tiszteletben tartanánk a másik tudatosságát, megváltozott életszemléletét,- vagy éppenséggel azt, hogy ő nem akar változni, velünk együtt fejlődni,- ez az ő akarata, az ő döntése,- és utjaink szépen, csendben, szeretetben különválnának.

Azonban van még egy dolog, amiről nem tettünk említést, - a gyermekekről, akik belőlünk fakadnak.
Ők először csendes szemlélői, aztán szenvedői ennek az egész folyamatnak.
Nem értik mi az ami történik körülöttük, a biztos meleg családi fészek mivé változott.
Célravezető, ha minden esetben éreztetjük velük a szeretetünket, azt, hogy az irántuk érzett szeretet soha nem fog megváltozni, átalakulni, mássá válni, akármi is történik velünk.

A Családban kialakul egy rendeződési folyamat, és így vagy úgy, ha meghoztuk a döntést, - egy új életszakasz indul életünkben.
Ebben az új életszakaszban meg kell találni valódi énünket.
Újra meg kell találnunk személyiségünket, egyénisséggé változtatni, és úgy beilleszteni a társadalomba.

Sok idő mire egy teljes énkép feltárul előttünk, és hosszú útkeresés, amelyben megjárjuk életünk mélyebb bugyrait, - mélységeket, fájdalmakat, küszködéseket, és rádöbbenünk, hogy jól avagy „rosszul” cselekedtünk.
Nem csak a jó cselekedetek által haladunk előre, a rossz megélése is része életünknek, amelyből tanulunk, amiből többé válunk, - hiszen amikor a „rosszat” megtapasztaltuk, felismertünk, akkor igyekszünk azt az utat már elkerülni, és ugyanabba a mederbe nem belépni.
Az útkereső ember élete nem éppen könnyű, folyamatos tanulás a része.
Tanul a hibáiból, cselekedetei által halad előre, megélt tapasztalatai által bölcsebb lesz. Megélt bölcsességével tud másoknak utat mutatni, ha kell irányt adni. Lelke fejlődik, Szellemével összekapcsolódik, és nagy felismerésekre tesz szert. Az élet mélységeit már másképp látja, lépésről lépésre átértékel dolgokat. Nem a körülötte lévő világot hibáztatja élete boldogulásáért, hanem mindezt átértékelve alakít ki egy olyan bölcs életszemléletet, amely által önmagát középre helyezi,- megnézi mi motiválja, mi viszi előre, és mi az a cselekedet, az az élethelyzet amellyel ő maga mások segítőjévé válhat.

Ahogy telnek múlnak az évek, dolgait átértékeli és más szemszögből nézi.
Egyre közelebb kerül az értelemhez, mint az érzelemhez.
Egyre inkább megérti szülei viselkedését, (viselkedési hibáit), és azt, hogy bizonyos helyzetekre miként reagáltak.
Egy bölcs szemlélődő életmódot alakít ki, egyre többet foglalkozik ISTENNEL.

Lassan az öregkor kezdetébe lép be…
Átlát a fátylon, és fátylon túl felfedezi azt a csodát amelyet eddig csak elképzelt,- de most már tudja, hogy részese lehet,- mert az ÉLET egy misztérium, és mi abban a szereplők vagyunk.
Eljátszzuk saját szerepeinket, aztán megyünk tovább, hogy egy másikat alkossunk. Átlépünk egy újabb valóságba, egy újabb testbe, és ez a körforgás mindaddig szüntelen, amíg mi magunk is a TELJESSÉG, az EGÉSZ részeivé nem válunk. 
Ekkor HAZA ÉRKEZTÜNK, OTTHON VAGYUNK, megérkeztünk, a TELJESSÉG RÉSZEIVÉ VÁLTUNK, EGGYÉ alakulunk és EGYSÉGET alkotunk.
 Írta: ÁhimRé