2015. december 20., vasárnap

Áldott Fény szülessen Mindenki szívében!





Áldott, meghitt, békés Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden Kedves Olvasómnak, kedves Ismerősömnek!
A szeretet fénye világítsa meg lelketeket, szívből kívánom szülessen meg a Szent Fény szívetekben! Áldás!

Áldd meg, Isten, a magyart itthon és a világ minden táján!
Áldd meg Isten a magyart karácsony éjszakáján!
Engedd, hogy a harangszó, ha már mindenüvé elért,
Egymáshoz öleljen szülőt, barátot, testvért,
És mindazokat, kiket a sors ma idegen fenyő alá állít
De lélekben itthon vannak mind egy szálig!...
Kiket - mint tékozló gyermekeket - már elveszettnek hittünk.
Ma hazahozza őket az egyszerű jászolba vetett hitünk
És a magyar röghöz láncoló szeretet,
Mely legyőz minden távot, tengert, gyűlöletet,
Hogy öledbe hozza édes szülő a gyermekedet.
Hitvesnek a hitvest, testvérnek a testvért, barátnak a barátot..
Óh, színezüstben csillogó karácsonyfa, legyél érte áldott!-
Bár ne aludna ki fényed soha, mely lángol karácsony éjszakáján,
Áldd meg, Isten, a magyart itthon és a világ minden táján!

(Ligeti János )



Napisten születésnapja



Sűrű, sötét éjszaka volt. Az év leghosszabb éjszakája. Az eget nehéz, szürke fellegek takarták.
Az éles szélben egy kucsmás ember baktatott az erdei ösvényen. A fenyők is dideregtek ebben a sötét hidegben.
A kucsmás ember a kezében egy fejszét tartott, és a fenyőcsemeték felé vette az útját.
- Itt a kerecseny ünnep, legalább egy szép fenyőfájuk legyen ezeknek a gyerkőcöknek,
ha már ilyen szegény helyre születtek! - sóhajtott a kucsmás ember.
Már nappal, az úton járva kinézett egy csinos kis fenyőfát, most azért jött el.
Megtalálta a sötétben is a kis fát, és már emelte is a fejszéjét.
Igyekezett, minél hamarabb mehessen hazafelé ebből a hideg, sötét erdőből a kicsi, meleg házikójába, a családjához.
- Ne vágd ki a csemetémet! - szólította meg a kucsmás embert egy hatalmas, sudár fenyő.
Hagyd, hogy élvezze még Napatyánk csodálatos teremtett világát! - kérlelte.
- De nekem kell ez a kis fa! - válaszolt az ember. - Az örökzöld fenyő az életfa, ami összeköti az eget a földdel.
 - és észre sem vette, hogy egy fával beszélget.
- Éppen azért! A fa csak akkor tud kapcsolatot teremteni az égi és a földi világgal, ha gyökere a földben van,
csúcsa pedig az eget éri. Őseitek lelkei, a tündérek, az égi segítőitek a fenyők ágai között lépdelnek le hozzátok, földi lényekhez.
- Tudom én ezt, te fenyő! De a Sólyom ünnephez mégis csak kell egy üde, zöld fa az otthonunkba.
Egyéb sem lesz az ünnepre a gyermekeimnek!
A fára is csak annyi díszítés lesz, amit mi magunk készítünk.
Elfacsarodik a szívem, ahogy nézem a gyermekeim izgatott várakozását.
Festik az ezüst- és aranyszínű diókat, készítik színes papírból a láncot a fára.
Pedig édesség is csak az lesz rajta, amit én készítek egy kis égetett cukorból, egy pici napraforgóbéllel,
meg amit a feleségem csinál, cukorból főzött szaloncukor. Az igazi ünnepi hangulatot pedig maga az élő fa hozza el.
A csodálatos fenyőillat, a gyertyák viasz-szaga és az együttlét harmóniája adja meg a Sólyomünnep bensőséges, szeretetteljes békéjét.
- Miért kell neked ehhez megölnöd egy fácskát, kucsmás ember?
Nézd, milyen szép ágaim vannak, amelyeket hamarosan úgyis ledobok, hogy följebb friss, fiatalokat hajtsak!
Méregzöldek, erősek, illatosak, gyönyörűen mutatnak majd rajta a színes papírdíszek, az arany- és ezüstdiók.
A kucsmás ember szélfútta, piros arca elkomorodott. Lehorgasztotta a fejét.
Kucsmája a homlokára csúszott. A felhőkből hatalmas, csillogó hópelyhek kezdtek szállingózni. Béke telepedett az erdőre.
- Bocsásd meg gyilkos gondolataimat - szólalt meg hosszú hallgatás után a kucsmás ember
és a földre engedte a fejszéjét. - Megértettelek, és most már tudom, hogy a fenyőágak is

ugyanúgy illatoznak, és éppúgy az örök kikelet zöld igéjét hordozzák, mint maga a fa. - sóhajtott megkönnyebbülve.
- Kedves fenyő, kérlek téged, adj belátásod szerint nekem az ágaidból, amelyek megszentelik a kerecseny ünnepünket.
A fenyő szelleme hálát adott a Teremtő Istennek, hogy egy magyar szívben ismét a szeretet győzött, nem pedig a sötétség, birtoklási vágy.

A várakozás ideje alatt, Álom havának első napjától Napisten megszületéséig a gonosz oldal birtokolja az Atya teremtett világát.
Az egyre hosszabbra nyúló éjszakákban a rontók, ártók, boszorkányok és a rossz lelkek teszik a dolgukat.
Ilyentájt történik meg a világban a rengeteg baj, csapás, szerencsétlenség.
A gonosz hideg, a lelketlen köd, a csúszós utak, a rossz látási viszonyok mind kedveznek a bajok bekövetkezéséhez,
amik azért történnek meg, hogy betöltődjenek az emberi sorsok.
Megmérettetnek az emberi kapcsolatok, és az emberek szembesülnek belső árnyoldalaikkal,
amelyek már csak hátráltatják őket az életútjukon. Eljött az ideje az elengedésnek.
Ismerjék fel bűneiket és utasítsák el azokat, hogy amikor Napisten megszületik, testben
és lélekben tisztultan fogadhassák a Fényt, megmerítkezhessenek az újszülött Napsólyom tiszta, növekvő fényében.

A Nap, a Sólymok Sólyma, lassan kezdett emelkedni a látóhatáron.
Bíborba és aranyba burkolták az égi kezek. Gyönyörűségesen indult el égi útjára az ibolya-lila éjszakában.
Az év leghosszabb éjszakájának fogságából nyílt meg szabadulásának útja.

Nehezen indult fölfelé. A sötétség még igyekezett néhány pillanatra gátolni visszahúzni.
Nem engedhette, hiszen a növekvő Fény az ő lassú elhalását hozta el.
Az újszülött Napsólyom bukdácsolt a hatalmas szál fenyők koronája felett, gyenge kis sugarai fel-felakadtak a tűlevelű ágakon.
Meg-megcsusszant az égi ösvényen, és emelkedése hol lassult, hol gyorsult.
A sötétség csak húzta, húzta visszafelé, de a Hold és a bolygók minden erejükkel táplálták az újszülött Napot.
Az égi tünemények egymással szemben álltak, és erősítették a Napistent. A fény és a szeretet ereje.
Ez az erő győz le minden rosszat, ártót, gonoszt, és hozzásegíti a Napistent, hogy megszületve a teremtett világ fölé emelkedjék és éltesse.

Tündérek sokasága és várakozó fénylények tömege várakozott a megszentelt helyen.
A csillagok szikráztak és sziporkáztak, hangtalan égi kórus énekelt az erdőben.
Majd a madarak szólították meg a születő Napot. A sólymok megbillentették pöttyös, barna szárnyukat,
büszkén felcsapták szépséges fejüket. Izzó fekete szemük megtelt melegséggel,
és pillantásukkal nagy szeretetben biztatgatták a Sólymok Sólymát, hogy ne féljen.

Ahogy a Nap fénye erősödött, a sólymok is egyre jobban emelkedtek.
Csodálatos tánc kezdődött az ébredő világ felett, ahogy a sólymok és a Nap közös tánca elindult.

A Nap pörgött-forgott, és csak szórta, szórta fényének ezernyi gyémántcseppjét,
míg a sólymok lelkük melegével árasztották el a világot. A lélek fénye a szeretet.
A megértés és a türelem ez a Sólyomünnep nagy-nagy titka!
Ezek az áldott erők szállnak alá a teremtett világba, és az emberek megkapják ajándékként az emberek.
A sólymocskák pedig nem fukarkodnak!
Röppennek, és méretlenül szórják a nagy titok kincseit kicsiknek, nagyoknak, gyermeknek, felnőttnek.
Mert a szeretet az igazi ajándék. Az együttlét öröme a boldogság.
Nem holmi drága pénzen vett ajándék, csillogó, értékes értéktelenség.
A szeretet azt adja, amire az ember vágyik, ami egyszerű valóságában nyújt örömöt.
Amit a kezünkkel készítünk el. Amit megrajzolunk. Amit kivágunk, mert az szerez boldogságot szeretteinknek.
Amíg az ajándékokat készítjük, gondolatban a másikkal vagyunk, és ez az érzés szívet melengető ezt ő is érezni fogja.
Ettől lesznek fényesek és szépek az ajándékaink. Az igazi ajándék a szívünkből jön.

A sólymok pedig csak hozzák, egyre hozzák és szórják méretlenül az égi szeretetet és fényt. Ünnep van!
Megszületett Napistenünk! A Sólymok Sólyma, a Fény. Lesz hát kikelet és újjászületés!

- Kegyelmi ajándék a világnakminden évben az újjászületés - villogtatta sugarait a Napsólyom. -
Hálás vagyok néktek, sólymok a segítségért, világra jöttemért.
Legyen hát ajándék minden embernek a születésem! - mosolygott a szorgos kis sólymokra és a tündérekre. -
Mindnyájan hallottátok a fenyőfa és a kucsmás magyar beszélgetését. Láthattátok igaz szívét is.
A természet iránti tisztelete és szeretete erősebb volt benne, mint a birtoklási vágy a fenyőfa megszerzésére.
Szerintetek is ajándékot érdemel? - mosolygott széles fénnyel a Napisten.
A sólymok hevesen bólogattak, vijjogtak, így mutatták ki egyetértésüket.
Hiszen a tiszta szívű magyar ember megérdemel egy kis ajándékot az Égi Atyjától.
- No, akkor munkára fel, sólymocskáim! Sok jó ember és még több kiváló gyermek lakik ebben az országban, akik ajándékot érdemelnek.
Bírjátok még az iramot kis, tollas segítőim?
A sólymok ismét bólogattak, vijjogtak és igazgatták szárnyaikat.
- Van három napotok a Sólyomünnep megszentelt napjáig, hogy mindent beszerezzetek és elrendezzetek,
hogy gyertyagyújtás idejére az ajándékok az életfa ágai alatt legyenek!
Mit tettek a sólymok, mit nem, az örök rejtély marad.
De a szegény kucsmás ember szerény, de tiszta hajlékában, a feldíszített fenyőág-csokor alatt a család minden tagja ajándékot talált.

A vígkedélyű sólymocskák tündéri ügyességgel raktak aztán minden magyar gyermek kerecseny fája alá ajándékot.
A lassan a világra telepedő alkonyatban pedig hálatelt szívvel nézték a magyar emberek örömét.
Csillogó, meleg, fekete szemük tekintetével elkísérték a lenyugvó Nap utolsó sugarát.

Mire eljött az este, lassan a világra telepedő alkonyatban a sólymocskák fáradtan, de boldogan,
hálatelt szívvel nézték a magyar emberek örömét.
Ebben az évben is megtörtént a csoda! Csillogó, meleg, fekete szemük tekintetével elkísérték a lenyugvó Nap utolsó sugarait. (Kovács Kálmánné)





Egyedül lenni annyi, mint lehetőséget kapni arra....






"Egyedül lenni annyi, mint lehetőséget kapni arra, hogy felfedezzük: megvan bennünk minden, amire boldogságunkhoz szükségünk van. Hogy nem egy másik emberhez képest vagyunk valamilyenek, érzelmi állapotunk nem mások hangulatának és tevékenységének függvénye.
Az egyedüllét esély, hogy közelebbi ismeretséget kössünk valódi önmagunkkal, és az így szerzett új élmények birtokában tisztábban lássuk, merre van az előre, mire vágyunk igazán, merre vezet elhivatottságunk. Aki egyedül van (és nem tömi be szemét-fülét-orrát-száját műanyag vackokkal, színes-szagos pótcselekvésekkel), ráébredhet önmaga csodálatosságára.
Ilyenkor szoktátok megkérdezni, nem önző-e ez a gondolkodás. Erre azt szoktam válaszolni: tudtok-e mondani bármit, amivel jobban használunk környezetünknek annál, hogy tisztába jövünk önmagunkkal? Hogyan segítünk inkább: ha depressziós, elégedetlen, kételyekkel teli romhalmaz vagyunk, önnön mocsarunkban fuldokló, rettegő ösztönlények, vagy ellenkezőleg? Ha kinyílik a világ, ha rá merünk csodálkozni tehetségünkre, boldoggá tesszük önmagunkat úgy és annyira, hogy környezetünk is boldogságot, kiegyensúlyozottságot, Fény-ajándékokat kaphasson tőlünk?
Adni csak abból tudunk, ami nekünk is van. Hiába látok egy síró kisgyermeket, ha nincs egy darab szamócám, nem fogok tudni adni Neki. Csak akkor tudok epret adni, ha előbb én is ültetek, szedek, vagy bárhogy szerzek. Hogy legyen. És minél több van, annál többet tudok adni.
Megsúgok egy titkot: a dolog nem csak szamócával működik. Hanem szeretettel, törődéssel, szellemi és lelki útravalóval, kovászos uborkával ugyanúgy.
Sokszor volt már szó arról (ezek szerint nem elégszer), hogy a mástól kapott boldogságot el is tudja venni tőlünk a világ (más, bárki, akárki).
Csupán az önmagunkban fellelt, minden külső körülménytől független egyensúly és harmónia tudja azt a trükköt, hogy szilárdan tart minket érzelmi viharok, kapcsolati krízisek, mattrészeg Mikulások között is.
Amikor megtaláltuk/megalkottuk magunkban ezt a belső tartást (amit nevezhetünk harmóniának, egyensúlynak, lelki békének vagy akár Boldizsárnak), azután állunk készen arra, hogy ehhez a minőséghez méltó társa(ka)t vonjunk életünkbe."
Lilith Cadmon

Az érintésben hihetetlen erő lakozik






Az érintésben hihetetlen erő lakozik. Összeolvasztja az embereket, ledönti a közöttük lévő falakat, jobban mint bármi más, és mindannyian reagálunk rá. Az érintésben energia van. Az érintés a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat. A szeretet a legerősebb gyógyító erő. Az érintés, az ölelés és a kézzel való kontaktus – amikor szeretetet adunk vagy kapunk fizikai, szellemi és érzelmi változást idéz elő bennünk. Nagyon kevés az érintés és az ölelés. Hozzáérni valakihez és megölelni, nem is olyan egyszerű…
Nem lehet tudni, hogy a másik ember hogyan reagál. Lehet, hogy ellök magától és ellenségesen viszonyul a közeledéshez. Ez eggyel több ok, hogy megpróbáljuk feloldani a gátlásait.
A szeretethez bátorság kell. Készen állni, megkockáztatni, hogy ellökjenek maguktól, hogy fájdalmat okozzanak, de leggyakrabban mégis győzni fogunk. Érdemes megpróbálni… Az emberek előbb-utóbb megnyílnak nekünk. Ha mindannyian arra várnánk, hogy a másik ember teszi meg az első lépést, akkor mi lenne velünk? Csak ölelésre kell tárni karjainkat,
és ezzel megnyitjuk a szívüket. Akkor majd megérzik a szeretet energiáját, melyet az érintés ereje lobbant lángra.

A CSODÁK PEDIG VANNAK!






A mese iránt nemcsak a gyermek szíve nyílik nagyobbra, hanem az emberek is megnyílnak előtte. Pár percre elfeledik, a gondjukat, bajukat, és átlépnek egy másik valóságba. Minden egyes tanítás egy történetet példáz. 
Ha egy mesének tanító jellege van, már célt ért.

- Álmomban, egy városban jártam, amely egykoron a Szeretet városa volt.
Az itt élő emberek boldogan éltek. Boldogok voltak, mert adhattak, segítő kezet nyújthattak a másiknak, a rászorulónak. 
Élt egyszer egy ember, akinek sok kicsiny gyermeke volt. 
Betevő falat már nem volt a háznál, minden kifogyott a kamrából, a polcok is üresen álltak. A szegény embernek már csak a hite maradt. Éjt, nap alá téve imádkozott. 
Hívta Urát, és a segítő Szellemeket. Napok teltek el, de imája nem lelt meghallgatásra. Számos sóhaj hagyta el az ajkát. Visszagondolt a múltra, a régi szép időkre,- arra, amikor még élt a felesége, a támasza, szívének legkedvesebb lénye, melegsége. 
Akivel minden búját, bánatát megoszthatta, de az örömben is emiképp osztoztak.
- Ó de szép idők voltak azok biz’á! De ez mára csak a múlttá vált, egy emlékké, emlékképé, amit a szíve legrejtettebb mélyén, féltve őriz. 
- Mi lesz velem és a gyerekekkel? - Mi lesz velünk, ha már az Úr sem segít? 
- Az Öreg Isten is elhagyott már minket?- sóhajtott fel. 
Tovább fűzte gondolatait:- Ez nem lehet, nincs olyan Isten, aki ne vetné szemét reám, ne hallgatná meg könyörgésem, szívből jövő imáimat. Hisz biz’á, nem magamért teszem.
De az éhes szájakat valahogy be kell tömnöm. Ha már az anyai melegséget nem pótolhatom, legalább meleg tejet, kenyeret oszthassak szét…- Tán még ebben érzik az anyai öl melegségét…Könnyek buggyantak ki szeméből, fáradt, megtört arcán lefelé csurogtak, - nem szégyellte őket.
Siratta a múltat, a régi szép időket. 
A családot, az asszonyt, ki hirtelen beteggé vált és elvitte az Úr, magához szólította.
Ő már jó helyen van. Őnéki már könnyű. Ő már az Angyalok közt énekel.
- Nem látja, (vagy vajon látja, - ha a Felsővilág Szellemei léteznek ő is, látja) az éhes, kisírt, szomorú arcú gyermekeket?
Gondolatait így fűzte tovább: - Asszony, legalább te segíts már nékünk! 
- Odaföntről hullass egy pár édes almát, az Édenkertből! 
Súlyos csend ülte meg a szobát, csak a gyermekek szuszogása törte meg néha a csöndet. Mintha megállt volna az idő, mintha megállították volna az adott pillanatot. 
Fény villant az „öreg” szeme előtt. Megdörzsölte a szemét, azt hitte, nem jól lát, képzelődik. Egy sugárzó fényű Angyal állt előtte. - Ne a múltat sírassd „öreg”, és ne a jövőben gondolkodj!
A mostban, a mában élj! 
A jelen pillanattal törődj! – mondta az Angyal és széttárta a kezét. 
- Menj békével, tedd el magad holnapra, gyógyír kerül a bánatodra.
Ki Istenben hisz, és remél, és még tudja is az Istent… Ő orvosolja bánatod!
Sohasem hagyna magadra téged, hisz legfontosabb számára a Kegyelem. 
Ahogy jött a látomás, úgy tűnt el. 
Az „öreg” megtörölte könnyáztatta arcát, nehézkesen felállt az asztal mellől, - kábán nézett előre. Nem értette mi történt vele. 
– Tán megzavarodtam? - A fejemben hallottam a hangokat…
- Áh, badarság, és legyintett egyet. - Nem hiszek a csodákban!
- Pont hozzám szólt volna egy égi lény, és nyújtana segítő jobbot.
Gondolatait tovább fűzte, de mire a végére ért, valami különös nyugalom, melegség járta át a lelkét. Ledőlt a kemence mellé, hogy átmelegítse sajgó tagjait, - a meleg jót tesz neki…Másnap reggel itt virradt rá a Nap.
Korán volt még, hajnal, mikor az ajtón kopogtattak. 
Egy megtermett asszonyság állt az ajtóban, kezében ragyogó alma, a másik kezében egy hatalmas kosár, amely telis tele volt pakolva jobbnál jobb dolgokkal.
Az asszony kezet nyújtott. - Én vagyok az új szomszéd. - 
Özvegy vagyok...a férjem, Isten nyugosztalja, a múlt télen ment át az Örök Világba, a Fényességbe.
- Hallottam az asszonyoktól munka közben, hogy magukkal meg mi történt.
- Nehéz a férfiembernek egyedül a sok gyerekkel! Oszt meg nem is az a doga, hogy átvegye az anyaszerepet.
- Gondoltam egyet és összepakoltam egy pár dolgot, amire szükségük lehet. 
És már lépett is beljebb, hogy kipakolja a kosár tartalmát. 
Meleg tej, és kalács illata csapta meg az „öreg” orrát, és az asszony csak pakolt, és pakolt…Megtelt az asztal. 
Egy kamrát meglehetett volna tölteni avval a sok földi jóval, ami hirtelenjében az asztalon termett. 
Az „öreg” nem tudott szóhoz jutni. Csak állt némán, nem tudta mire vélni a dolgot.
Könnyes szemeit az asszonyra emelte: - Magát az Öreg Isten küldte…
- Áldott legyen, és az is, amit hozott áldássá váljék…
- Köszönöm…
Gyereksírás hallatszott, hüppögés, majd feltűnt az ajtóban egy álmos, kócos hajú kisleány. Öreg maciját magához szorította, (aki időtlen időt élhetett már meg, az állapotából ítélve), úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.
- Tati, megjött a Mami? - Olyan illat van....
Az „öregnek” földbe gyökerezett a lába, erre a kérdésre nem számított.
Csak állt és nézte a hüppögő gyermeket.
Az asszony kitárta kezét, a következő pillanatban már magához ölelte a gyermeket.
- Én jöttem át hozzátok, én vagyok az új szomszéd.
A kislány végigmérte az asszonyt, és mind aki időtlen idők óta ismeri, - hozzábújt.
- Máskor is átjössz? - fészkelte beljebb magát az asszony ölébe.
Az asszony, kérdőn az „öregre” nézett, - ő hálásan bólintott.
- Biz’á átjövök én.- válaszolta kedvesen az asszony.

Lehet ezt Csodának nevezni?
Ki dönti el, hogy kinek, mi a Csoda?
A tanulságot kérem mindenki a saját szíve, és érzése szerint vonja le belőle.
Ezek a Csodák, (én annak nevezem), jó lenne, ha megismétlődnének, megtörténnének napjainkban!
- Mit kell ehhez tennünk?
Megnyitni szívünket, hallgatni arra a hangra, amely belülről, szívünk legmélyéről súg nekünk. Áldással és Fénnyel: Feketéné Lendvai Katalin



Az én miatyánkom. Táncos Katalin. Hajléktalan Költőnő verse.


Wass Albert: Karácsonyi levél






Mennyből az angyal eljött hozzátok magyarok, magyarok,
évente egyszer.
Gondolkoztunk-e valaha is azon, hogy miért is csak évente egyszer?
Karácsony angyala a szeretet,
s szeretet, mint olyan,
a létezés legfontosabb alaptörvénye.
Tengely, mely körül a világrendszer forog.
Kimeríthetetlen erőforrás.
A szeretet az egyetlen pozitív erő a világon,
mely tettekben öltve a testet egyedül képes előre és fölfele mozdítani
anyagiassághoz kötözött emberi mivoltunkat,
egyénenként és nemzetenként egyaránt.
Gondolkoztunk-e valaha is azon,
hogy mi történne,
ha mi magyarok nem csupán évente egyszer,
és akkor is mindössze felületes és megszokott karácsonyi cicomán keresztül,
hanem valóban őszinte odaadással
és naponta ünnepelnénk ezt a mennyből alászállott angyalt?
Ha valóban élnénk is ezzel az isteni ajándékkal,
erőforrással, szerszámmal és védelmi eszközzel,
aminek emberi szóval szeretet a neve,
ha napról-napra használva és hasznosítva ezt,
valóban élő tettekre változtatnánk át a lélek és a szellem vegyi folyamata során,
hogy azt a törvény, Isten törvénye megkívánja tőlünk.
Nem veszekednénk többé,
nem ócsárolnánk, nem gáncsolnánk egymást,
családon, közösségen, nemzeten belül békét kötnénk egymással,
és úgy haladnánk együtt, ahogy testvérekhez illik, egy szebb jövendő felé.
Megbocsátanánk az ellenünk vétkezőknek,
úgy viselkednénk magyar testvéreinkkel szemben,
mint ahogy tőlük elvárjuk,
hogy velünk szemben viselkedjenek
Hibakeresés helyett megértéssel közelednénk egymáshoz,
gyanakvás helyett bizalommal,
gyűlölet helyett szeretettel.
Egyszerre csak megszűnne minden pártoskodás,
minden széthúzás, rágalmazás, irigység, káröröm és önző elfogultság.
Valóban egy nemzet fiaivá válnánk,
testvérekké egymás szeretetében és nemzetünk szolgálatában.
Koldus sorsunkat levetkőzhetnénk, s nagy nemzetté válhatnánk megint,
akárcsak másfél ezer évvel ezelőtt,
amikor még vérünkbe rögződött törvény volt az egymás iránti szeretet és hűség.
Karácsony jöttével gondolkozzunk ezen, magyarok!
Az egymás szeretetének törvényét
a mennybéli angyal titkát
nem páncélos német lovagoktól, görög és talján papoktól tanultuk volt,
hanem még Úr városából hoztuk azt magunkkal.
De idegen tanok korbácsa alatt megfeledkeztünk róla a századok során,
míg végül is ide jutottunk, hogy többre becsüljük az idegent, mint saját vérünket.
Új, karácsonyi vérszerződésre van szükségünk magyarok.
Az egymás iránti kötelező szeretet ősi törvényének felújítására,
magyar újjászületésre,
mely nem csupán az év egyetlen napján ünnepli a szeretet Istenét,
akkor is csupán a megszokás kedvéért,
hanem naponta éli is a törvényt
tetteken keresztül, gyakorlatban.
Mert ha nem,
semmiféle idegen segítség nem segít rajtunk többé.
Úgy elveszünk törvényszegéseink során,
hogy még csak nyomunk sem marad ezen a földön,
mert azt is széttapossák az idegenek.
1972
Wass Albert: Karácsonyi levél

Ha megismered önmagad



Szeretetet selyemmandalám

Ha megismered önmagad, akkor megjelenik körülötted a szeretet illata, kisugárzása. A szeretet túláradó öröm. A szeretet akkor jelenik meg, amikor meglátod, hogy ki vagy, akkor már semmi dolgod a világban csak annyi hogy megoszd a lényedet másokkal.

A szeretet az amikor rájössz, nem vagy elválasztva a léttől.
A szeretet az, amikor megérzed, hogy organikus, orgazmikus egységben vagy mindennel, ami l
étezik.
A szeretet igazi ellentéte a félelem.
A szerelemben kitárulsz - a félelemben bezárulsz.
Ha félsz kételkedsz, de ha szeretsz akkor bízol!
Bízz, és egyszer csak feltör és elindul benned felfelé az energia - ez az energia a szeretet. Úgy érzed, magadhoz ölelnéd az egész világot, mert a világ ölel téged. Áldottnak érzed magad, s megáldod az egész világot.
A szeretet hatalmas vágy, hogy magadhoz öleld a világot.

OSHO