2015. december 15., kedd

Rajtam áll....







"Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat." 
Elisabeth Gilbert

Felemelkedés és tudatváltás az ősi magyar világkép szerint

Korzenszky Richárd OSB : Fogadd el (részlet)



Ismét Advent van, a karácsony-várás idejét kezdtük el megint. Bevásárlási láz, karácsonyi reklámok elterelik a figyelmünket a lényegről. Arról, hogy látogatót kapunk. Arról, hogy bármennyire is kérges legyen a szívünk - ismét meg akar látogatni bennünket az Úr. A kérdés lényege azonban így fogalmazható meg: amikor jön, vajon otthon talál-e minket? Csak az érkezik meg, akit várnak.

Sokan a karácsonyban a (be)vásárlást, az ajándékozást, a gazdagon terített, sokfogásos ünnepi asztalt, a 2 munkaszüneti napot (ha hétvégéhez kapcsolódik, akkor 4-t) és a ,,jó" tv-műsorok özönét jelenti. Továbbá jelzi, hogy napok múlva itt az újév, ami egy újabb ok az evésre, ivásra, mulatásra. S mindezt rohanó tempóban, másokkal nem törődve, a mának élve. (az ő számukra a Húsvét is a húsvéti nyúlról, az ajándékozásról és a csoki tojásról szól)

Azt vesszük észre, hogy lassan embertelenné válik a világ. A köztudatból lassan mintha kivesznének az igazi értékek, és a pillanatnyi előnyök megszerzése mintha minden eszköz igénybevételét megengedné. Kiveszik a személyes felelősség tudata, az, hogy a történtekért nekem kell számot adni. A számon kérő kérdésekre azonnal kibúvókat keresünk, és nem gondolunk arra, hogy mindabban, amit megtettünk, és mindabban, amit elmulasztottunk, mi magunk benne vagyunk , és mindenhez közünk van: tetteink és mulasztásaink elkísérnek minket. És ugyan így kiveszik lassan a másokért való felelősség, az igazi együvé tartozás érzése. Mintha külön szigetekre esne szét ez a világ és a magára hagyott emberek megközelíthetetlen, magányos szigeteit lehet látni minden felé.

Fásult és keseredett embereket látunk magunk körül. Sokszor magunk tesszük elviselhetetlenné egymás életét. A bevásárló központokban örökös hangfüggöny vág el a külvilágtól és önmagunktól. Belefeledkezünk ittlétünkbe, belefeledkezünk anyagi jólétünk megteremtésébe, belefeledkezünk a pillanatba, belefeledkezünk önmagunkba. Belénk költözik a pusztaság.

Gyakran találkozunk az ilyen beállítottságú embereknél valami mással is: az elvárással. Elvárják Istentől az elismerést. Jutalmat várnak. Uram, Istenem ezt tettem én, - most jössz te! Én megtettem a magamét, s most várom a jogos ellenszolgáltatást!

Megdöbbentő, hogy vannak, akik annyira nem ismerik önmagukat, hogy nem találnak magukban bűnt. Akik folyékonyan sorolni tudják: nem vertem meg apám-anyám, nem loptam, nem paráználkodtam, ünnepi misét nem mulasztottam.

Vagy talán akkor vagyok valóban vallásos, ha nem ölök, nem paráználkodom, nem lopok? Ha apámat-anyámat tisztelem? Itt is van buktató bőven. Van félresiklási lehetőség. Nagyon kísért az úgynevezett ,,kispolgári erkölcs" sok maradványa. A ,,becsületes" élet, amellyel nyugodtan megfér az önzés semmiféle ,,kihágást" nem követek el, s levonom a következtetést: lám, én vallásos, rendes, becsületes ember vagyok és a köztudat, köz-elvárás gyakran nem is kíván többet tőlünk, mert kérdéseink megrekednek a felszínen. Megmaradunk a történelemben néhány évszámnál, az irodalomban néhány vers felületes ismereténél, a biológiában néhány jelenségnél.

Nemet mondani mindig könnyebb, mint igent. Sőt: könnyebb nemet mondani sokszor a rosszra, mint igent mondani a jóra, pedig mindannyiunk feladata helyes rendet teremteni az életében.

Advent van. Ismét számoljuk a heteket, napokat. Az út vezet valahonnan valahova. Az-az út, amely sehová sem vezet az labirintus, nem út, hanem útvesztő. Egy régi mondás szerint: Jobban halad az úton a sánta, mint az úttól távol a futó.

,,Az ember több annál, hogy csak jóllakjék" (Gorkij: Éjjeli menedékhely) Többre vagyunk éhesek, mint a puszta kenyér, többre szomjazunk, mint a puszta ital.

Amit igazán kívánunk, azt szomjazzuk: szomjazzuk az igazságot, a szeretetet, a megértést és annyi minden mást. Embernek lenni: szomjasnak lenni, vágyakkal telve lenni. S ott vagyunk mi is a kútnál... a kútnál amelyből a tudást lehet meríteni. Egyik napot gyúrjuk a másik után, élni akarunk, innunk kell.

Egy nagyon elfoglalt férj-feleség bemegy a játéküzletbe. Gyermeküknek akarnak venni valamit. Nagyon elfoglaltak vagyunk, mondják az eladónak, keresünk valamit, ami a gyereket jól le tudja kötni, ami elfeledteti vele, hogy egyedül van. Tud ajánlani valamit? Az eladó széttárt karokkal csak ennyit mond:
Sajnálom, de szülőkkel nem szolgálhatok...

Ne felejtsük el: nem csak a gyerek kincs, nem csak a gyerek talentum. A szülő is az. S jó volna ezt tudni akkor is, amikor olyan természetes a szülők jelenléte, segítsége, szeretete. Szülőket kaptam. Nem válogathattam: őket kaptam. Mint ahogy ők sem válogathattak: ők engem kaptak. Számot kell adnom, mennyire becsültem meg őket. Arról, hogy mennyire teljesítettem kéréseiket. Arról, hogy mennyire feleltem meg az ő elképzeléseiknek, az ő várakozásaiknak. De arról is, hogy mennyire voltam őszinte hozzájuk.

Kaptuk a kincseinket: kaptuk a szüleinket, a tehetségünket, adottságainkat. Az adakozó belátása szerint. És arról kell majd éppen számot adnunk, amit kaptunk. Ha felelősségünket végiggondoljuk, rádöbbenünk arra, hogy lelkiismeretünk van. A lelkiismeret szavában olyan hatalmat ismerünk fel, amely nagyobb nálunk. Nem magunknak számolunk el arról, hogy kincseinkkel mit tettünk.

Mert ne feledkezzünk el róla: ha keresztények vagyunk, nem hiányozhat életünkből az igazi öröm. De ennek az örömnek a szív legmélyéből kell fakadnia. Elfogadni kész odafordulásból és a készséges cselekvésből. Ezt kell, hogy érlelje a család légköre, ezt kell, hogy szolgálja az iskola. Ezt kell, hogy elmélyítse minden közösség. Hogy örömötök teljes legyen.

Minden ember beleszületik egy családba. Családba ahol mintákat lát, magatartásformákat tanul, értékrendet tesz magáévá. Aggódó szeretet veszi körül, törődő tekintetek kísérik, vele vannak, érte vannak. Mert tudják, hogy a gyermeket nem küldeni kell, hanem vele együtt menni. Mert a gyerek számára az a fontos, ami a szülők számára is az. Minden közösség egy család is egyben, ahol idősebbek és fiatalabbak vannak együtt. A fiatalabbakat kézen kel fogni, velük együtt kell menni. Nem szabad szem elől tévesztenünk egymást. A család tagjai egymásra vannak utalva. S ha valóban szeretetben törődnek egymással, növekedik majd a gyermek bölcsességben és kedvességben Isten és ember előtt.

Sokszor idézik a régi mondást: Krisztus megszülethetett Betlehemben, de ha nem született meg a szívedben, akkor elvesztél.

Karácsonykor Jézusban ránk tekint az Isten. Önmagát adja, emberszeretetét tapasztalhatjuk Jézus tekintetén keresztül. Jézus egyszer megszületett Betlehemben. Szerény hajlékban, barmok jászolában: ott ahol befogadták. Szülessék meg bennünk is, készítsünk helyet neki. Nyissuk meg előtte önmagunkat. Várjuk, mert csak az érkezik meg, akit várnak.