Vártalak, mint minden évben, újra és újra,
Kiégve, elveszetten, hiú reményre gyúlva,
Hogy egyszer csak fellobbansz az éjben, sötétben,
S láttalak is, ahányszor az égre fölnéztem.
Mohó szememet fényed megigézte,
A szent pillanatban odaadtam érte
Ígéretek százát, még több fogadalmat,
S ugyanaz maradtam. Hol a Te hatalmad?
Erővel akartam kényszerítőd lenni.
Ha tényleg vagy, miért nem változik meg semmi?
Bizonyítanod kell, különben nem hiszlek!
Hogy lehetnék veled, ha soha nem hívsz meg?
Várlak, de most nem úgy, hanem, mint még soha!
Szeretnék ház lenni, nyugalmad otthona!
Asztalt terítenék, tiszta ágyat vetnék,
Te lennél szívemben a legdrágább vendég.
Ebben az adventben én hívlak meg Téged,
Nem kell bizonyíték, és nem kell ígéret.
Nem vágyok csodákat, nem kérek kincseket,
Utcákon harsogó, csillogó díszeket.
Csak csöndedet hozd el, elmerülni benne,
Arcodat szemlélni, mintha tükör lenne.
Mit ott látnék: rosszat, jót, elődbe borítom,
Ragyogd be fényeddel egyszerű hajlékom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése