Sajó Sándor: Ez éltessen magyar!

Sajó Sándor: Ez éltessen magyar!

Mint egykor Erdély meghajszolt határán 

A fölriasztott utolsó bölény, 

Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván 

Búd vadonának reszkető ölén. 

És én, mint véred lüktető zenéje, 

Ahogy most lázas ajkadon liheg, 

A hang vagyok, mely belesír az éjbe 

És sorsod gyászát így zendíti meg: 

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, 

S a szívem, ó jaj, színig fájdalom... 

Mivé tettétek az én szép hazámat? 

Hová süllyedtél, pusztuló fajom? 

Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja, 

Rút becstelenség magad és neved, - 

Én mit tegyek már? - romjaidra hullva 

Lehajtom én is árva fejemet. 

Laokoon kínja, Trója pusztulása 

Mesének oly bús, sorsnak oly magyar; 

A sírgödör hát végkép meg van ásva, 

A föld, mely ápolt, most már eltakar; 

Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem, 

De kínja vád s a csillagokra száll, 

Ha végzetem lett magyarrá születnem: 

Magyarnak lennem mért ily csúf halál? 

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának 

És sírt, vesztére, önszántábul ás, 

Hol száműzötté lett a honfibánat 

És zsarnok gőggé a honárulás, 

Hol a szabadság őrjöngésbe rothad 

S Megváltót s latrot egyképp megfeszít, 

Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, - 

Ah, rajtunk már az Isten sem segít! 

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő, 

Az éjszakába rémes hang üvölt, 

Lehullt az égből a magyar jövendő, 

Milljó görönggyé omlik szét a föld; 

De bánatomnak dacra-lázadása 

- Mint őrület, mely bennem kavarog - 

Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra: 

Még nem haltam meg, - élni akarok! 

A mindenségbe annyi jaj kiáltson, 

Ahány magyar rög innen elszakad; 

A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom, 

Kikaparom a földbűl a holtakat: 

Meredjen égnek körül a határon 

Tiltó karjuknak végtelen sora, 

S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon 

Egy égő, elszánt, zordon szó: soha! 

Soha, soha egy kis göröngyöt innen 

Se vér, se alku, se pokol, se ég - 

Akárhogy dúl most szent vetéseinkben 

Idegen fajta, hitvány söpredék! 

E száz maszlagtól részegült világon 

Bennem, hitvallón, egy érzés sajog: 

Magyar vagyok, a fajomat imádom, 

És nem leszek más, - inkább meghalok! 

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, 

Csak magyar földön és csak magyarul; 

Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, 

Jobb is, ha szárnyam már most porba hull; 

De ezt a lelket itthagyom örökbe 

S ez ott vijjog majd Kárpát havasán 

És belesírom minden ősi rögbe: 

El innen rablók, - ez az én hazám! 

És leszek szégyen és leszek gyalázat 

És ott égek majd minden homlokon, 

S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat 

A jó Istentől visszazokogom; 

És megfúvom majd hitem harsonáit, 

Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt: 

Bölcsővé lesz még minden ravatal, - 

Havas Kárpáttól kéklő Adriáig 

Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar! 

1919