2013. október 6., vasárnap

Aradi vértanúk emlékére


Kerecseny János AZ ARADI TIZENHÁROM

Döbbenet volt az ország lelke akkor, Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor, Ugy dűbörgött Kossuth nagy kora.
Vijjogva szállt a zord halálmadár, Mint pokolból szabadult szörnyü rém:
Sötétség lett urrá e szent hazán, Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon
- Az aradi Tizenhárom!....
Az Óriás, ki lelke tűzborával Tizmillió magyart harci lázba vert, Lángajkára fagyott utolsó dalával Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava, Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zugott a holt Petőfi sóhaja, Mint üllőn csengö, villámló vasok S végig dörögte a vérszagu világon:
Az aradi Tizenhárom!....
Egy szó jajdult csak a meghökölt világon - Még a kancsukás cár is felnyögött: A frank, a belga, német és angol határon Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött. Döblingbe űzött börtön posztján Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar, Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán, Ki kétségbeesetten saját husába mar, A boltra irta: - mint gyújtó, égi árom:
Az aradi Tizenhárom!.....
Öklét rázta a Becsület szava, A Jog, Igazság, Szeretet felorditott, Kegyelmet kért a félvilág maga, Ám a győző halálharangot konditott. S az örűlt ördög, a fattyuvérü rém, A hesseni herceg szerelem fia. Hóhér - Haynau, kinek gyilkolás volt a kéj, Akarta, hogy vérben égjen Hunnia...
És fennakadt a szörnyü vérvádon:
Az aradi Tizenhárom!...
A döbbenet tépett milljó sziv-eret, Egyetlen sóhaj morajlott tova: De nem mozdult meg a lelkiismeret. S a hősöknek meg kellett halnia! És meghaltak, dicsön, mint az istenek... Életük munkája: történelem. Nevük tizmilljó magyar szivben remeg S élni fog, amig csak egy magyar terem! Dicsőségük zsoltár a honfiszájon:
Örökké él az aradi Tizenhárom!...
(Budapest, l939. Turulszárnyon)
  
http://lendvaykati.gportal.hu/portal/lendvaykati/image/gallery/1272403798_70.gif

 Az aradi vértanúk utolsó mondatai 

Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.
  Vécsey Károly 

Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.
 Török Ignác 

A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.Schweidel József 

Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.
 Poeltenberg Ernő 

De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.
 Nagy-Sándor József 

A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Leiningen-Westerburg Károly 

Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.
 Lázár Vilmos 

Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!
Láhner György

Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok.
Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.
 Knézich Károly 

Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.
 Kiss Ernő 



(Thorma János: Az aradi vértanúk kivégzése) 

Aradi vértanúk

Az aradi vértanúk, Barabás Miklós litográfiáján Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos
Az aradi vértanúk azok a honvédtisztek, akiket a szabadságharc bukása után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.
Valamennyi aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tiszt volt, a szabadságharc végén a honvéd hadseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rangot viselt.
Lázár Vilmos ezredest azért kezelték tábornokként, mert a szabadságharc végén a tábornokokhoz hasonlóan önálló seregtestet irányított. Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte.
„ A föld alól, a magyar föld alól A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng, A bús bitókra hittel nézzetek!”
Juhász Gyula: Vértanúink
Forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Aradi_v%C3%A9rtan%C3%BAk
 






BATTHYÁNY LAJOS (Pozsony, 1807. február 10.
– Pest, 1849. október 6.) az első felelős magyar miniszterelnök

Édesapját korán elvesztette, könnyelmű anyja pedig nem törődött vele, ezért egy bécsi intézetben nevelkedett, majd fiatalon katonai pályára lépett.
A zágrábi akadémián jogi tanulmányokat folytatott. 1831-ben átvette az ikervári birtoka irányítását. Korszerűsíteni kezdte uradalmát, közben egyre inkább bekapcsolódott a politikai életbe.
1834-ben Pozsonyban házasságot kötött a 18 éves Zichy Antóniával. 1830-tól felsőtáblai tag a reformországgyűléseken, és néhány évvel később már a főrendi ellenzék egyik vezető alakja.
1841-ben az Iparegyesület, 1847-ben az Ellenzéki Párt elnökévé választották. 1848 március elején már nem volt kétséges, hogy ha megalakulhat a magyar kormány, akkor annak vezetője csak Batthyány lehet. Március 17-én V. Ferdinánd kinevezte miniszterelnökké.
Bár alkotmányos monarchista volt, a pillanat kínálta lehetőséget igyekezett azonnal kihasználni: egyik legelső intézkedéseként körlevélben utasította a hatóságokat a jobbágyfelszabadítás haladéktalan kihirdetésére – még a törvény királyi jóváhagyása előtt. Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalmi törvények királyi szentesítésének napján, április 11-én tette le a kormányfői esküt. 1848-ban, az első népképviseleti országgyűlésre június 23-án először a kiscelli, majd a sárvári kerület is őt választotta követnek.
A kormányfő elfogadta és vissza is igazolta a kiscelli mandátumot, de Szél József megyei első alispán kérésére – aki báró Mesznil Viktor celli megválasztását helyezte kilátásba – a sárvári képviselőség megtartása mellett döntött. (A követválasztás dokumentumai) Nevéhez fűződik a nemzetőrség megszervezése, és az első tíz honvédzászlóalj felállítása. Szeptember 9-én Jelačić betört az országba, 10-én Batthyány lemondott, majd visszavonult ikervári kastélyába. Vidos József seregében harcolt. Néhány hét múlva a pesti országgyűlésre utazott. Tagja volt annak a békeküldöttségnek, amelyet az országgyűlés menesztett Windischgraetzhez. A herceg 1849. január 8-án elfogta Batthyányt. Budán, Pozsonyban, Laibachban, majd Olmützben raboskodott. Útban Ausztria felé Jánosháza lakossága ki akarta szabadítani Magyarország volt miniszterelnökét és a többi foglyot. 1849. április 27-én Somlóvásárhely felől osztrák dzsidások által őrzött 18 szekér érkezett a településre.
A szekereken élesre töltött fegyverű katonák vigyázta foglyok ültek.
A jánosházi vendégfogadó udvarára gördültek be a szekerek, amelyeken a foglyok között forradalmárok voltak, köztük három gróf: Batthyány Lajos, Károlyi István, Zelenszky László. A foglyokat a vendégfogadóban szállásolták el: a grófokat egy kisebb szobában, a többieket pedig egy nagy teremben. Az esti és éjszakai órákban Jánosházán és környékén egy forradalmi jellegű, nagyszabású népmozgalom bontakozott ki a foglyok kiszabadítására. 28-án hajnalban az összegyűlt tömeg körbezárta az épületet és követelte a foglyok szabadon bocsátását.
Az őket őrző katonák vezetője, Langh kapitány a tömeg értésére adta, hogy élve vagy halva, de a foglyokat tovább kell szállítania, és felkérte Batthyányt, nyugtassa meg a tömeget. Ő a fogadó tornácának korlátjához lépve, eleinte kissé remegő hangon, majd egyre magabiztosabban tett eleget a parancsnak. Kijelentette, hogy nem fél a bíróság ítéletétől, és kérte a tömeg szétoszlását. Rövid beszédét – kezét szívére téve – így fejezte be: „Köszönöm a hazafias jóindulatot, melyet irántam és előttem többnyire még ismeretlen fogolytársaim iránt itteni ünnepélyes, de mindnyájunkra vészessé válható megjelenésükkel tanúsítottak. Isten áldja meg önöket a jóindulatért még késő unokáikban is, de éppen ennek az Istennek, a kiben mindnyájan bízunk, szent nevében kérem önöket, barátaink, hagyjanak minket, a mint eddig az ország fővárosából idáig békében jöttünk, békében vonulni tovább is. Ne kívánják halálunkat idő előtt, s ne idézzék föl, a mint már mondtam s most könyörögve újra mondom, a mit kerülni lehetetlen volna, Jánosházának végpusztulását.” A felkelők vezetői kézszorítással búcsúztak a volt miniszterelnöktől, akinek ez volt az utolsó nyilvános szereplése.
A jánosházi felkelők ezen a napon beavatkozhattak volna a magyar történelem menetébe, ha Batthyány is úgy akarta volna…
Az ellene indított felségárulási per során az olmützi haditörvényszék csak rövidebb börtönbüntetésre ítélte. Bécsi ellenségei azonban, akik mélységesen gyűlölték amiatt, hogy egy közülük való „nagyúr” ellenük szegült, rábészélték a hadbíróságot , hogy ítélje halálra, de rögtön ajánlják is kegyelemre s így Batthyány szabad lehet. Ezután hazahozták Pestre, ahol Haynau teljhatalommal rendelkezett.
Október 5-én közölték vele halálos ítéletét. Sikertelen öngyilkossági kísérletét követően másnap Pesten kivégezték. Forrás:http://www.cellbibl.hu/lexikon/batthyany_lajos.htm
 

Balogh Márton : Az aradi tizenhármak balladájahttp://www.youtube.com/watch?v=VUhw1r-x0cM


Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk 

Szabadságharcunk letűnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed',
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.

Ki a homályból te ragadtad őket,
Dicssugárt rájuk dicsfényed vetett,
Az eszmény nélkül tespedő erőknek
Te adtad a rajongó ihletet.
S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég,
Világosságod bennünk tündökölt még ;
S haláluk is azért volt, hogy mi abban
Azt lássuk, a mi benned halhatatlan.

Haláluk ! Fagyos rémülettől dermedt
Egy ország lelke, látva ily halált ;
Bár milljó sebből vérezett a nemzet,
Milljó tekintet a bitókra szállt ;
Lesujtva, némán és kővémeredten,
Vad iszonyattal csüngtünk ama tetten,
S a bősz sikoltás, mely keblünkből tört ki,
Ajkunkra fagyva, nem tudott kitörni.

S martir-haláluk végig kelle néznünk ;
S hogy mit jelent ez, látnunk kelle jól :
Az ő haláluk, a mi csúfos végünk,
A végitélet egy nemzetre szól ;
Jöhet új tavasz, új kor fakadása,
E népnek nem lesz már föltámadása,
A vértanúkkal ott pihen egy sírba,
Népek sorából kitörülve, - irtva.

Majd az iszonyt zokogó gyász követte,
És sírva-sírt hantjuknál a haza ;
Majd egész nemzet lobbant gyülöletre,
Szivében tombolt bosszu vihara ;
A bosszuállás rettentő igéje
Egy nemzedéknek volt gyönyöre, kéje,
Fojtott harag a szivek mélyin lázadt,
Tűréstől égett arczokon gyalázat.

Enyhet nyujt a legégőbb fájdalomnak,
Vigaszt reménytelennek az idő ;
A vad keserv, a szenvedély elhamvadt,
Sírjukhoz már zarándokol hivő,
S nem a halálnak borzalmára gondol :
Lelkesedést merit a sírhalomból,
Fölidéz multat, régi nagy időket,
S ugy érzi lelke, hogy nem haltak ők meg.

Nem haltak ők meg! Ha az eszme él még,
Melyért ők éltek s éltük áldozák.
Nem haltak ők meg! Hogyha lelkük fényét
Tisztán, tündöklőn örökül hagyák.
Nem haltak ők meg ! Csak ha már nem lüktet
Szivünkben heve az ő hős szivüknek,
Ha ama nagy czél csak bolygó kisértet,
Akkor meghaltak s oh hiába éltek !

Mert mint a költő lénye él a dalban,
Midőn a test már régen hamu, por ;
Mint mesterműben lángol halhatatlan
Ihlett művészed lelke : régi kor :
Úgy szabadsághős halhatatlansága,
Ha utódokban ég tovább a lángja,
Tett mestere, szent küzdelem mártirja
Halhatlanságát más szivekbe irja.

Klió hiába jegyzi fel a tettet,
Ha meg nem őrzi élő köztudat,
De a mi ott él, mélyén a sziveknek,
Nem semmisült meg, mert mindegyre hat.
Oh áldott harcznak áldott vértanúi,
Századok fognak tőletek tanulni.
S dicsőt, nagyot ha tesznek egykor mások,
Az is, dicsők, a ti nagy alkotástok !

Férfiak, kikben nincs önzés, önérdek,
A kikben ember-méltóság lobog,
Kik fölemelnek porba sülyedt népet,
Hazát hóditnak s szent ember-jogot,
Kik mindent, mindent a világnak adnak,
Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak
S vállalnak büszkén vértanú-keresztet,
Az ő példájuk követői lesznek.

És lesznek, mert a történet nem áll meg,
Időnek méhe meddő nem lehet ;
És lesznek, mert kitör, a mit homály fed,
Mit nemesek, jók szive rejteget.
És lesznek, mig hí az a czél, a végső,
Elaggott fajra ifja nemzedék jő,
Viharral, vészszel bátran megdaczolhat
S mi még ma ábránd, azt kivívja holnap.

S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg a magyar szellem magasba tör ;
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szivébe irták az egész hazának ;
Utódtól fogja hű utód tanulni,
Hogyan kell élni s hogyan kell meghalni !


Ady Endre: Október 6. 

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi Rózsa,
Hulló levél búcsú-csókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre.
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.


Illyés Gyula: Október 6.

Kezét - mert ő ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.


Gyulai Pál: A hősök sírja 

Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl,
S mintha volna végitélet,
Mindent egy hang kiált túl.
Mintha trombiták harsognák
Nem veszett el a szabadság,
Az igazság ünnepel!
Lelkünk szélyeljár a légben,
Örök bíró él az égben,
Nem estünk hiába el.
 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése