2015. november 30., hétfő

Remélem újra lesz Nagy-Magyarország



Elgondolkodtató és gyönyörű képekben fogalmazták meg a gyermekek, mit jelent neki Magyarország és a hazaszeretet.

Wass Albert: Angyalka




Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. 
Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor. 
A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott.
A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő. 
Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap. 
- Kimegyek levegőzni, Krájnik – mordult rá az írnokra. – ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés? 
A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről. 
- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett... 
A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés. 
- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti? 
- Igenis – hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából. 
Az ajtót döngve csapta be maga után. 
Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jólesett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul. 
Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette. 
- Kinek viszed azt a fát? – kérdezte haragosan. 
A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok. 
- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. – Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad? 
- Miért ne lenne szabad... – morogta a főnök bosszúsan. 
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett. 
- Hol laktok? 
-A Rigó utcában. 
A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát. 
- Majd én viszem – dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában. – nehéz neked. 
A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott. 
- Milyen jó ember maga! 
- Gyere! – morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt. 
- Itt lakunk – mondta – hátul... 
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig. 
- Köszönöm, hogy olyan jó volt... – kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta: 
- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te... 
A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre. 
- Hol van most? 
- Meghalt. 
Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről. 
- Akkor az égben van – szólalt meg a kislány tárgyilagosan. 
- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? – kérdezte hirtelen. – nagyapó örvendene, s én is... 
Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás... 
A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből. 
Aztán lehajolt a fenyőfáért. 
- Gyerünk hát! – mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt... 
A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat. 
- Még azt sem tudom, hogy mi a neved – szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek. 
- Angyalka – felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre. 
- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik... 
Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. – Jöjjön! – suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett. 
- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát. 
- Beteg? – ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva. 
A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé. 
- Nincs tűzrevalótok, – kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót. 
- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele – súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette. 
- Ide tesszük a karácsonyfát, jó? 
A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt. 
- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát – súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet. 
Nagyapó – újságolta a kislány lelkendezve – ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó? 
- Jól tetted, Angyalka – felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. – tessék leülni rendőrfőnök úr... 
Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés. 
A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz. 
- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr – mondta halkan. – Hívatott orvost? 
A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon. 
Kár nekem az orvos – hörögte – tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer. 
Ebben az egyben nincs különbség közöttünk... 
A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára. 
- Három gyertyavégem is van még! – szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést. 
- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk! 
Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva: 
- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám... Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?... 
A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd: 
- Nekem is volt egy leánykám – mondta. Angyalkának hívtuk őt is. 
Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el... 
- Sok mindent elvitt a háború – felelte a beteg. 
- A családomat – mondta a főnök, és a hangja keserű volt. 
- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? – tette hozzá a kérdést zihálva. – nekem, aki elmegyek?... 
Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét. 
- Miatta ne aggódjon, Garami úr – mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott. 
- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom... 
Az ajtó megnyílt. 
Itt a gyufa! – csilingelte örömtől lelkesen a kislány. 
- Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék! 
A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép. 
- Ez volt az apja – motyogta halkan. 
A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
- Magának ellensége volt... – suttogta a beteg lázas szája. 
A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán. 
Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis. 
- Most énekeljünk! – szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett. 
A rendőrfőnök fölállt. 
- Kezdd el, Angyalka! – mondta szelíden. 
Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön. 
A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak. 
- Tegyétek be az ajtót! – mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. – nem látjátok, hogy karácsony van? 
- Aztán intett. – Énekeljetek! 
Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot. 
S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben.
A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit. 
Valami mégis megmaradt – suttogta halkan -, az emberi szív. 
Köszönöm, Isten...









2015. november 29., vasárnap

Áldott Adventi várakozást kívánok!


Áldott adventi várakozást kívánok Minden Kedves Olvasónak!




Wass Albert:

Karácsonyi versek II.

II.
Elindul újra a mese! 
Fényt porzik gyémánt szekere! 
Minden csillag egy kereke! 
Ezeregy angyal száll vele! 
Jön, emberek, jön, jön az égből 
Isten szekerén a mese!

Karácsony készül, emberek! 
Szépek és tiszták legyetek! 
Súroljátok föl lelketek, 
csillogtassátok kedvetek, 
legyetek újra gyermekek 
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese 
már nem is egészen mese. 
Belőle az Isten szeme 
tekint a földre lefele. 
Vigyázzatok hát emberek, 
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni 
s angyalt lesve a csillagok közt 
Isten szekerét megkeresni. 
Ünneplőben elébe menni, 
mesék tavában megferedni 
s mesék tavában mélyen, mélyen 
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete. 
Vak gyűlölettől fekete. 
Vak, mint az emberek szeme: 
az égig sem látnak vele. 
Pedig az égből lefele 
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke, 
ezeregy angyal száll vele, 
az Isten maga száll vele 
és csillagtükröt nyujt felénk, 
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer 
Pillantsatok tiszta szemmel, 
tiszta szemmel, Istenszemmel 
milyen szép is minden ember! 
Minden ember szépségtenger 
s mint a tenger csillagszemmel 
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…? 
Elfordulnak fejeitek…? 
Megvakultak szemeitek…? 
Szépségteket, jóságtokat 
nem érzitek, nem hiszitek…? 
Csillaggyertyák fénye mellett 
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok, 
szégenyek és vakok vagytok, 
ha szépek lenni nem akartok. 
De még így is, szegényen is, 
rútan, vakon, mégis, mégis 
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét, 
elindítja fényszekerét, 
jó emberek játékszerét. 
Milyen kár, hogy áldó kezét 
nem érzitek, nem nézitek 
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van, 
minden embernek gondja van, 
a sok angyalnak mind gondja van 
s az Istennek is gondja van, 
mert mindenekre gondja van. 
S így múlik el a szép s a jó 
az ember mellől, nyomtalan. 

1946




Törő Zsóka: ADVENT
Búcsúzik november,
kopogtat december,
a Remény csillaga
ragyog a szemekben.
Ahogy a Megváltó 
érkezését várták,
úgy várja mindenki
szíve titkos vágyát.
Jöjj el hát, oly rég várt
békesség, szeretet,
tedd te boldogabbá
a jó embereket ...
Tisztítsa meg lelkünk
az ünnep várása,
a frissen hullott hó,
karácsony varázsa...
Felejtsünk haragot,
sértődést, bánatot,
tanuljunk Jézustól
sok-sok alázatot ...
Tanuljuk meg tőle,
mi a megbocsájtás,
ne legyen közöttünk
veszekedés, bántás ...
Adventnek idején
győzzön a Szeretet,
tegyük boldogabbá,
aki velünk lehet ...
Fedje be a rosszat
csillogó hólepel,
hiszen decemberben 
minden szív ünnepel.
Ajándékba idén 
adj forró ölelést,
lelket melengető,
erőt adó reményt ...
Ne legyen szívünkben
fájdalom és ború,
legyen a karácsony
Szeretetkoszorú ...




Az első gyertyát gyújtsuk azokért, 
akik már nem lehetnek velünk. 
A bölcs szívű vénekért, az ártatlan elesettekért. 
Azokért, akik úgy óvtak minket az elmúlástól, 
hogy maguk múltak el. Legyen övék az első gyertyaláng. 
Azoké, akiknek lábnyomaiban újra kisarjadt a fű,
újra születtek a fák, és minden, ami élet.
Az édesanyákért, a jóságért, és gyermekeikért,
akik továbbra is őrzik a szeretet hatalmát.
Az emberi mulandóság felett érzett bánat idején
sem szabad megfeledkeznünk róluk.


" Várlak, de most nem úgy, hanem, mint még soha!

Szeretnék ház lenni, nyugalmad otthona

Asztalt terítenék, tiszta ágyat vetnék, 

Te lennél szívemben a legdrágább vendég.

Ebben az adventben én hívlak meg Téged,
Nem kell bizonyíték, és nem kell ígéret.
Nem vágyok csodákat, nem kérek kincseket,
Utcákon harsogó, csillogó díszeket.

Csak csöndedet hozd el, elmerülni benne,
Arcodat szemlélni, mintha tükör lenne.
Mit ott látnék: rosszat, jót, elődbe borítom,
Ragyogd be fényeddel egyszerű hajlékom."

/részlet J. Simon Aranka
Várlak, de most nem úgy – advent másképp/



Adventi gondolataim
A változás természetes velejárója az életünknek, semmi nem marad ugyanaz. Ezeket a napokat többnyire nehezen élitek meg, de ha tudjátok, hogy nem kell félni az elkövetkező változásoktól, akkor a lélek egy ösztönös bizalommal fordul a jövő felé.
Ne féljetek elengedni a múltat, a látszólag biztonságos élethelyzeteket, amelyek nem tesznek boldoggá, melyben csak vegetálsz.
Nyisd meg szíved, lelked, és fogadd magadba a mindent átalakító Fényt.
Az adventi várakozás csendjében tekints mélyen magadba, vess számot az életeddel, engedj el mindent ami fájdalmat okoz lelkednek és csak a szépet és a jót tartsd meg.
Csodálatos pillanatok vannak az életben amiből nap mint töltekezhetünk, de a magyar lélek többnyire csak a múltba réved. 
Sokan még mindig fájó és sebzett lélekkel élnek, mert nem tudják felszabadítani magukban a múltat és ez bilincsként rabságban fogva tartja lelküket. 
Szabadíts fel magadban a félelmet, a szorongást, és töltsd meg a helyét bizalommal, hittel, isteni ráhagyatkozással.
Vannak olyan helyzetek az életben, amikor a lélek teljesen tanácstalan, mert nem tud mit tenni, élete boldogulása érdekében már minden lehetséges eszközt igénybe vett, de ennek ellenére élete folyása mégsem úgy alakul ahogyan ő azt elképzelte, ahogy szeretné, a lelkének kedves lenne.
Ilyenkor még erősebben lép be lelkünkbe a hit és az Istenbe vetett bizodalom, melyben tudjuk bármit is tehetünk, de saját erőnkből nem jutunk előre.
Isten a MI Gondviselőnk, nélküle, csak a saját akaratunk által nem jutunk előre.
Add át hát a problémáidat, a félelmeidet, szorongásaidat, elfojtott dühödet, keserűségedet Istennek, és hagyd, hogy Ő munkáljon benned. Hadd tisztítsa meg és szabadítsa fel lelked sötétségbe burkolt részeit.
Lelkünkbe nézés ideje jött el újra, és most még mélyebben szükséges számot vetnünk Önmagunkkal mint valaha.
Az Adventi várakozás csendjében lassan megszületünk, új emberré születünk ha hagyjuk, hogy a mindent átalakító Fény az Isteni Erő tegye bennünk a dolgát, ha megnyílunk előtte és magunkba fogadjuk Őt.
Tárt tehát szélesre lelked kapuját, engedd, hogy belépjen életedbe a változás, amelynek hatására lehet először azt érzed, hogy fenekestől felfordult az életed, de tudnod és hinned kell a pozitív végkifejletben ami nem marad el.
Az éjszakai sötétséget apró lépésekkel szépen, lassan felváltja a Fény, és MI egy Új Világba születünk. Lelkünkben dal éled, a felismerés varázsa, mely újra és újra erőt ad a továbblépéshez.
Ennek a csodálatos, de egyben erőt próbáló út megtételéhez kívánok sok türelmet és Istenbe vetett bizodalmat.
Minden kedves Ismerősömnek teljes szívemből kívánom, hogy váljanak valóra legféltettebb vágyai, álmai.
Békés, lélekbe nézés általi, hittel teli adventi várakozást kívánok Mindenkinek!
Szívből jövő szeretettel. Feketéné Lendvai Katalin






"Te kicsi adventi koszorú
 
Gyújts a szívbe fényt, mely szomorú 
E szent időben te légy a fény 
Bűnösnek a megváltó remény


Még csak egyetlenegy gyertyád ég 
Hogy ne féljünk arra épp elég 
Veled együtt nagy csodát várunk 
Amíg a puha havon járunk "


Feketéné Lendvai Katalin: Boldogasszony (selyemkép)

2015. november 24., kedd

Papp Lajos “Sehonnai, bitang emberek irányítják Európát!”

N1 KÁVÉZÓ – vendég: Papp Lajos “Sehonnai, bitang emberek irányítják Európát!”
http://n1tv.hu/n1-kavezo-vendeg-papp-lajos-sehonnai-bitang-emberek-iranyitjak-europat/“Ez a népvándorlás nagyobb veszélyt jelent hazánkra, mint a két világháború együttvéve.” – Papp Lajos nyugalmazott szívsebész professzorral beszélgetünk migrációról, a haza szolgálatáról és a Teremtőtől kapott küldetésről.

Lánszki Imre: A Pilis az emberiség egyik eredetfészke


DECEMBERI ENERGIÁK * A VARÁZSLAT…


Ez az energiahullám november 24.-december 7.-ig tart.
Ebben a most következő időszakban NÉZŐPONT VÁLTÁS szükséges.
Lehetőséget és támogatást kapunk ahhoz, hogy egy másik szempontból, nézőpontból tekintsünk mindenre. Most meg kell lássuk, észre kell vegyük a különbözőségeket. Látnunk kell a valódit és a lényegtelent. Szituációkban, emberekben, gondolatokban és érzetekben. Meg kell látnunk és döntenünk kell. Választanunk kell, hogy a lényegtelen felszínen maradunk, vagy elmerülünk a valóság mélységében. Elmerülhetünk, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, először emelkednünk kell. Felül kell emelkednünk ahhoz, hogy aztán elmerülhessünk végre.
Magasabbról, távolabbról kell most látni mindent, nem belevonódni, nem részt venni benne.  Csak megfigyelni, látni és követni, hogy mivé válik, mi lesz belőle. Megőrizve semlegességünket, nyitva tartva szemünket és szívünket, várni, előkészíteni az ünnepeket. Megkezdődik az Advent és ezzel megkezdődik a készülődés az ünnepekre. Minden egyre hangosabb, színesebb, fényesebb…odakint. S kint minél hangosabb, színesebb, fényesebb, bent annál inkább egyre szürkébb lesz. Ha nem figyelsz oda, ha nem látod meg a lényeget.
Az Ünnepek rólad szólnak, érted vannak! Nem kívül kell készülni, belül kell rá megérni. Fel kell hozzá nőni, meg kell érteni, képessé kell válni. Valamire…a VARÁZSLATRA, ami betölti egész életünket, minden percünket, de ilyenkor, az ünnepek alkalmával, még fontosabb, még lényegesebb. Ilyenkor senki és semmi nem vonhatja el róla a figyelmünket. Oda kell figyeljünk, meg kell lássuk, ünnepelnünk kell. A pillanatokat, magunkat az életet, mindent, amit csak lehet és érdemes. Nézz körül és lásd meg az ünneplésre méltó dolgokat, helyzeteket, embereket, érezd, hogy tulajdonképpen az egész létezésünk, az hogy élhetünk, létezhetünk, hogy itt lehetünk, hogy együtt vagyunk, ez mind-mind varázslat. Érezd a varázslatot a szívedben és ünnepelj!
Az élet minden egyes percében, és minden ember szívében ott él a varázslat ereje.
Velünk születik.
Magunkkal hozzuk.
Egy olyan világból, ahol elhiszik, tudják s ismerik a VARÁZSLATot. Ahol mindenki Egy, ahol minden napot ünnepelnek, ahol minden találkozásnak örülnek.
A Lélek birodalma, a Fény otthona ez. Az OTTHONUNK ez a hely. 
Az Otthonunk az a hely, ahol megélhetjük a Varázslatot minden pillanatban, percben. Itt, ezen a szent helyen jól érezzük magunkat a bőrünkben, itt elfogadunk bármit, mindent. Itt valódi van és lényeges, nincs semmi ami lényegtelen lenne. Itt könnyű a létezés, itt boldogság van, szeretet.
Készítsd fel magadat az ünneplésre, öltöztesd ünneplőbe a szívedet! 
Engedd el a csalódást, fájdalmat, az elvárást és hagyd, hogy most valóban az történjen aminek történnie kell! Gondolatban emelkedj fel magasra és onnan nézd meg magadat, életedet. Lásd, hogy fentről sok minden elhalványul és összemegy. Ott van a helyzet, probléma, de mégsem lényeges. Így már nem tudja meghatározni érzéseidet és ezáltal gondolataidat, életedet. Ott van, látszik, elismered és így egyre távolabb kerülhet. Már alig látszik, alig érzed. Ahogy távolodik, belül neked úgy lesz egyre könnyebb.
Egyre közelebb kerülsz a szívedhez, tiszta érzéseidhez. A történetek ellenére, újra nyitva van a szíved és áramlik a szeretet. Mi ez, ha nem varázslat, ha nem ünnep???
A TE varázslatod, ünneped az, hogy mindenek ellenére még ma is SZERETSZ! Ez a te egyedülállóságod, különlegességed, ez az amit minden pillanatban ünnepelhetsz. A Szeretet, ami mindig ott áll mindenek felett!
TE és a SZERETET…a Varázslat és az ünnepek. Így tartozunk össze, így vagyunk Egységesek.
Közeleg a Fény ünnepe, készülj, öltöztesd ünneplőbe a szívedet!
Szeretettel és Fénnyel telített, csodákban gazdag mindennapokat kívánunk: Andi &Aletta